Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Egressy Zoltán: A város ilyenkor már részeg

borzalmas volt a vádló arcodat látni órákon át, mert valahogy kiszállt a tengerből, berepült a kocsmába, a pohárba, ott úszott az italaimban. Amikor elfogytak, áttelepült a jégre. Vádló, pedig tudom, hogy nem haragszol rám. Nézek ki az ablakon, most megint ott látlak a feketeség közepén, vagy inkább csak odaképzellek, hullámzói valami elszánt vízre simulással. Gyorsan keresek egy almaborozót, amikor majd leszállók, egy sidrariát, tovább iszom, nincs semmi más dolgom a város központjában, mit csinálhatnék mást.

Idegesen fészkelődöm majd, úgy szoktam rendelés előtt, most majd olyat kérek, amibe nem kell jég. Txakolit, gyümölcsös fehérbort. Elő kellett volna léptetnem a rajzolót, ki kellett volna neveznem a helyettesemnek, vagy legalább fizetésemelést adni neki, ehelyett megharagudtam rá. Nem akart rosszat, így sikerült a rajz, nem tehet róla. Eszembe jut az idő, mielőtt még szalvéták gyártásába kezdtem, milyen jól kitaláltam, hogy különleges falinaptárakkal foglalkozom majd. Terveztem egy kivégzési módokat bemutatót, a májusé volt a guillotine, a júliusé kerékbetörés, kapott volna minden hónap egy képet. A nyitólapra, még a január elé extrát akartam, félig tréfának szántam, de csak félig, cirkuszi késdobáló szerepelt volna a képen, ahogy dobja a késeket a nőjébe. Akkor ment el a kedvem az egésztől, amikor olvastam, hogy Angliában megjelentek börtönös, körfogalmas, parkolóházas falinaptárak. Ideges lettem, olyankor is fészkelődni kezdek általában.

Lelépek a buszról, szerintem megkönnyebbült a sofőr, viszlát, mondja baszkul, jólesik leszállni, megúsztam hányás nélkül, már nehéz volt tartani, igazából ő úszta meg, a busza. Nem tudja, hogy ez volt a tét az utolsó pár száz méteren, bár talán érzi, néz rám sunyin a szeme sarkából, látott már részeg turistát, vigyorgó barmot eleget. Viszlát, magyarul kiabálok rá, aztán már az utcán vagyok, előregörnyedek, hányok. Elveszettebb vagyok, mint valaha. Az utca közepére megy az egész, nem törődik velem senki, pedig vannak elegen. Jobban vagyok, nézem a kirakatokat, melyikbe menjek, mit igyák, ja, bort, már kitaláltam, hemzsegnek itt a helyek, telítettek a tavernák, meg szoktam érezni, melyikbe menjek, ahonnan rossz majd az eljövés, de azért meg is könnyebbülök, ha lelépek.

Nagyon jó kreatívjaim vannak a szalvétás üzletben, túl jók, csupa képzőművész, a legfaszább mintákat tolják elém, uraljuk a piacot, a növénysorozatot szeretem a legjobban, de erős a védett madaras meg a bohócos széria is. Viszik szépen. Igazi meserajzok, a legszebb színekkel, igazi színek, olyan gyönyörűek, remélem, rossz érzés beletörölni a mocskos, zsíros szájakat, remélem, fáj azoknak, akik erre használják. Amikor megláttam az arcodat a terven, azt hittem, elájulok. A lánysorozat már készen volt, sürgettem a fiúsat, nem volt elképzelésem, hogy milyen legyen, csak annyi, hogy ne gyerekarcot ábrázoljon, a lány legyen fiatal lány, a fiú fiatal fiú, de ne gyerek, az illetékesekre bíztam a pontos kidolgozást. Hullámos haj, kék szemek, a legjobb emberem mutatta, amit rajzolt, néztem, bámultam, nem hiányzott sok ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet. Túl jó kreatív, az se jó, ha valaki túl jó.

Kijelölöm a kocsmát, bemegyek, végül inkább sört kérek, kezdek megbolondulni ettől a várostól, nem lennék meglepve, ha belátható időn belül bajom esne, vagy valakivel történne valami a közvetlen környezetemben, felgyulladna

106