Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon - a visszaemlékezést közreadja Csapody Tamás
a földről. Itt még meg kell jegyeznem, hogy a magunkkal hozott svéd csomagjainktól a láger régebbi lakói vérszemet kaptak, nem tudtunk eléggé vigyázni, ahhoz már túl gyengék voltunk, így hát könnyen elszedték tőlünk. Az enyémet is kitépték a kezeim közül. Ma már meg tudom őket érteni, hisz az égségtől már állattá fajultak. És itt, ebben a szörnyű lágerben hallottam először kannibalizmus előfordultáról. Lehetségesnek tartom! Sohasem fogom tudni elfelejteni azokat a szörnyű jeleneteket, amikor valamelyik betegségtől vagy éhségtől elhunyt szörnyű csontvázakat két kezüknél fogva húzták végig az udvaron - már akik bírták - és bedobták a latrinába. Ezt csinálta az emberekből a fasizmus! Közben május eleje lett. Egy délután bevagoníroztak minket, mert már innen is menekülni kellett. Hogy Irányunkat préseltek egy vagonba, azt ki tudná megmondani. De arra emlékszem - és van még élő tanú is rá -, hogy másnap reggelig álltam egy helyben a lábaimon, a többiek közé préselve, hol aludva, hol már aléltan. Arra is emlékszem, hogy egy francia bajtárs megszánt engem, és a számba tett valamilyen orvosságot („medicament" - mondta, és németül hozzátette: „Du kommst recht!"73). Hálával emlékszem rá vissza, igaza volt. Lehetséges, hogy az a pasztilla, amit adott nekem, megmentett. Ki tudja? Mindenesetre másnap reggel, mikor kizavartak a vagonból, élve másztam ki, bajtársaim segítségével, és meneteltünk vissza abba a borzalmas lágerbe. Mint utólag megtudtuk, a szerelvényt, természetesen velünk együtt, a levegőbe repíteni volt a szándékuk. Miért nem tették, nem tudom. Ahogy nagyon lassan vonszoltam magam, a barátomra támaszkodva, vissza a lágerbe, észrevettem egy előttem vánszorgó Häftling hátán egy nyitott hátizsákot és benne egy pár karalábét. Mit tesz az éhség, az élni akarás...! Belenyúltam és kivettem egyet, és úgy, ahogy volt, piszkosan, héjastól rágni kezdtem. Kedves ismeretlen bajtársam, ha élsz még, vagy ha már ott vagy, Jenseis von Gut und Böse74, bocsáss meg nekem... Még egy pár napig időztünk ezen a borzalmas helyen, mikor ránk köszöntött a felszabadulás napja, ha jól emlékszem, május 5-e.75 De addigra én már teljesen legyengültem, éreztem, hogy itt a vég. Gondolatban elbúcsúztam mindenkitől és megbocsátottam mindenkinek. Megbékélve vártam a megváltó halált. Egyik bajtársammal egy közös bögrében kaptuk az utolsó vagy utolsó előtti nap a Zupe-t76. Egy kanál neki, egy nekem. De én már akkor nem fogadtam be semmit, ahogy lenyeltem, abban a másodpercben végigfolyva a szervezetemben, hátul kifolyt. Úgy látszott, végem van! Ilyen állapotban, a saját és mások piszkában csendesen feküdve, szabadultam fel. De én már ennek nem tudtam örülni, fel sem fogtam ésszel ezt az eseményt. A barátaim otthagytak, szétszéledtek, csak néhány még élő és a halottak maradtak a hodályban. így feküdtem békésen, irtózatos büdösen, míg egy közeledő tank dübörgése - hogy úgy mondjam - felébresztett. Azután láttam egy síró amerikai katonát felém 73 Medicament: gyógyszer. „Du kommst recht!": „Rendbe fogsz jönni!" 74 Jenseit von Gut und Böse: Túl jón s rosszon. 75 A wöbbelini koncentrációs tábort az amerikai csapatok 1945. május 2-án szabadították fel. 76 Suppe: leves. 92
