Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon - a visszaemlékezést közreadja Csapody Tamás

Másnap reggel, miután azt a szerencsétlent kötéllel leeresztettük, ő siet elém, ezekkel a szavakkal: „Kántor úr, egy halott, el kell temetni!" (Itt meg szeretném jegyezni, hogy egy temetést már végeztem, a szomszéd századból egy kassai fiú volt, még a nevére is emlékszem: Frigyes, [aki] szívbaj következtében halt meg.) Kértem tőle 10 embert, deszkákat, egy kocsit, és elindult a szomorú menet mindjárt reggel a legközelebbi zsidó temetőbe. Már pontosan nem emlékszem, hány kilométert kellett megtennünk, de azt tudom, hogy nagyon messze volt. Mire mindennel elkészültünk és hazakerültünk, már késő este lett. Ez a szomorú aktus többször megismétlődött (még talán van nyomuk a sírhelyeknek?), míg azután egy este elhangzott a parancs, el lettünk helyezve máshová, indulás holnap reggel. Reggel ott találtuk az egyik bajtársunkat megfagyva az istállóban, vígan futkározó patkányok társaságában. Kik temették el (és eltemették-e egyáltalán?), sose tudtuk meg. Mi elvonultunk.

A temetéseken szívesen részt vettek a fiúk, mert ilyenkor volt néha alkalom valami élelmiszert szerezni, ugyanakkor féltünk is, nehogy elkapjanak, mert a bevásárlás szigorúan tilos volt. Néha mégis sikerült valamit beszerezni: régóta nélkülözött gyümölcsöt, főleg almát, egy kis cukrot, itt-ott egy kis kolbászt stb., stb. Egy esetre emlékszem, mikor az egyik bajtársunkat bevásárlás közben elkapták, mindent elszedtek tőle, ráadásul pedig jól helybenhagyták. Egyébként még ma is él, tudna egyet-mást ő is mondani.

Maga a temetés sem ment minden zökkenő nélkül, mert ahogy megérkeztünk a temetőbe, az én személyzetem szétszéledt a szélrózsa minden irányába - ahogy akkor mondottuk, „kaját" szerezni. A helyszínen maradt a halott és én. Én is szívesen elmentem volna, de hát mégiscsak én voltam a felelős. Jó ideig tartott, míg újra visszataláltak, néhányan már gyomrukat némileg kielégítve, egyesek kisebb csomagokkal a kezükben vagy a zsebükben. Hozzá kellett tehát látni a sír kiásásához mindenekelőtt. Ez se ment minden súrlódás nélkül, de ez már más lapra tartozik. Elénekeltem az El mole rachamim-ot26, zsidó nevet adtam a megboldogultnak és elföldeltük. Egyszer egy ilyen alkalommal hozzám jött, még kint a temetőben, egy fiatalasszony, és adott nekem egy kis kosár almát, ezekkel a szavakkal: „A szép énekért."

Kisebb-nagyobb büntető gyakorlatok itt is voltak lent a faluban, avval a különbséggel, hogy itt csak az udvarunkon volt lehetséges. Hogy a hiányzó nagyobb mozgási terület hiányát kiegyensúlyozza, élvezettel vezényelte a „feküdj!"-öt, otthagyva minket feküdni a hóban 1-2 órát. Mi szívesen feküdtünk, legalább pihenhettünk, ennek viszont sok esetben nagy ára volt, sokan alaposan felfáztak. Gyakran ijesztett minket: „Kiküldőm magukat Ukrajnába!" De ez, úgy látszik, nem tőle függött és oda nem mentünk. Röviddel Gyimes elhagyása előtt a századunkhoz lett beosztva egy bizonyos Wolf nevezetű karpaszományos őrvezető úr, akiről akkor úgy tudtuk, hogy paksi. Ez a kar- paszományos úr lett, dacára alacsony rangjának, a parancsnokunk helyettese. Ebben a minőségében azután kihasználva minden alkalmat, alaposan kitett magáért.

26 El mole rachamim (Irgalmasság Istene), a zsidó múltat idéző gyászének.

78