Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Beke József: Ismétlődő elemek Radnóti költői nyelvében
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál. S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál. (Egyszer csak) Visszatérve az Éjszaka című költemény érdekes érzelmi-hangulati felépítésére: három egységet figyelhetünk meg benne, melyek közül a középső eltér a két szélsőtől, az utóbbiak viszont rokonságot mutatnak egymással. A vers elején ábrázolt alvás közben - az említett körülményekből következően - a költői szív aggodalma csak ideiglenesen csitulhat, hiszen úgy környékezi a valós veszedelem félelme, mint a vers második sorában a szundikáló legyecskét a közeli pókháló réme. Ezután, a középső sorokban, csakugyan nyugalmas képeket láttat a költő: a házat, a kertet csönd oltalmazza, az állatok valamilyen védett hely, saját természetes életterük biztonságában alhatnak. Az utolsó sorok azonban ismét a bizonytalanság felé mutatnak. A múló melegségű nyárvégben a hold hidegsége előrevetíti a jövőt, a feltartóztathatatlanul bekövetkező zord ősz közeledtét. (Éppen tíz éve írta le egyik „szerelmes" versében ilyen prózai egyszerűséggel: „most fa kéne télre".) De korántsem csak a hideg évszak fenyegetését, hanem az üldöztetés rémét is érezhetjük itt. (E kettő együtt jelenik meg majd két évvel később a Levél a hitveshez e megrendítő kérdésében is: „S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?"). Az alvó nyugalom bizonytalansága, a látszólagos mozdulatlanság mögött megbúvó veszedelem bizonyossága, a pillanatnyi védettség törékenysége rejtőzik a sorok mögött, s az aprólékos realitású, szinte ember nélküli éjszakai világ nyugalmas állóképei mégis feszültséget palástolnak. A szóismétlések keresetlen egyszerűséget sugallnak („szív - szívben; faág - fatörzsben; rózsában - rózsabogár; lopni lopakszik"), a költemény azonban említett felépítésénél, erős ritmusánál fogva mégis a komoly gondolati hátterű, művészi eszközeiben is figyelemre méltó alkotások közé tartozik. 4. Radnótit az avantgárd, ezen belül is az expresszionizmus erős hatásra törekvő szándéka vezeti abban, hogy az ismétlés nyomatékával emelje ki a különböző szavak közül azt, amelyet legfontosabbként rögzíteni akar. Az ilyen nyelvi elem állhat egy-egy szóból, közvetlenül egymás mellett: „Egyedül, egyedül esel át / a halálon" (Hajnaltól éjfélig); „ave, / ave! - a gyertya is tövig ég majd" (Meditáció), de állhat kissé az első után, mintegy visszautaló nyomatékül: „Fekszünk majd s hallgatom éji / füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben. / Hallgatom és várok" (Október végi hexameterek). Előfordulhat az ismétlődés úgy is, hogy az illető szó kissé más alakban tér vissza. A Montenegrói elégia című vers elején az áll és az él ige variációival a költő jellemző, szinte csakis a tartalomra koncentráló képet láttat a dal- máciai hajókirándulás alkalmával megismert földműves családjáról. Az egyszerű ember életkörülményeit szándékosan egyszerű eszközökkel - amelyek már-már a pongyola próza határát súrolják - ábrázolja: Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére szagolja a sziklát és néha nagyot fuj. így áll itt a család és körben állnak a sziklák... Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is... 57
