Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Dreff János - Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
tem, amennyire csak lehet, kitérek az elől, hogy akár a diákokkal, akár a kortárs szépirodalommal valamiféle kapcsolatba kerüljek, tökéletességre fejlesztem az önmegtagadást és végtelenségig finomítom a lemondást. Ennyire rettenettel tölt el és gyötör meg az, hogy magyartanár vagyok. Azt, hogy elhatározzam magam, bevégezzek valamit, kilépjek a bizonytalanságból és a homályból, apokalipszisként, kataklizmaként élem át. Napról napra alkalmatlanabbnak érzem magam arra, hogy csak halványan is megnyilatkozzam, hogy csak elképzeljem magam valamilyen kézzelfogható valóságos helyzetben. Mások jelenléte - amely lélekben mindig annyira megrendít - napról napra fájdalmasabb és gyötrelmesebb a számomra. Az, hogy tanár vagyok, nem öndefiníció, hanem ítélet. Az, hogy mindjárt be kell mennem órára, nem munkaköri kötelesség, hanem az ítélet végrehajtása. Éppen ezért hiszem és vallom, hogy még mindig a prevenció a legjobb megelőzés. Folytonosan védekezem. Fájdalommal tölt el mások kíváncsisága, vagy az a feltételezés, hogy az én tudásom rovására kíváncsiak lehetnek. Nem vagyok képes szembenézni a diákjaimmal, de még a tanítványaimmal se. Már az esedékes tananyag is épp eléggé elbátortalanít és lehangol. Saját szándékaimban - de saját szándékaimban is meghasonlottan, idegenül, tétován, elveszetten, elveszítve a kapcsolatot a tankönyvvel és a valósággal egyaránt, távol minden hasznosságtól - találok csak magamra, és érzem jól magam. Az irodalomtól kiráz a hideg. A tanításától automatikusan elárvulok. A könyökömön jönnek már ki a szerzők és a hozzájuk bilincselt műcímek, vagy az a jelentés, amit nekem kellene rájuk kattintanom. Egy nemlétező szerep utolsó félreértelmezése vagyok. Egy réges-régi, hatalmas civilizáció végnapjaira emlékeztetek. Magam vagyok, elhagyatva, tanári becsvágy és írói öntudat nélkül, páratlan héten meg fordítva. Csak bizonyos könyvekhez - melyekhez olyan bensőséges viszony fűz, hogy már kicsapódott a só a lapélükre - vagyok hű, vagy árulnám el értük az anyámat, ha odáig fajulna a helyzet. A kortárs magyar szépirodalom egésze viszont, a nemzetközi hidegen hagy, demoralizál. Amikor egy tehetséges új név bukkan fel a piacon, amire mindenki felkapja a fejét, én a tenyerembe temetem, és megvárom, míg valamennyire lecsillapodik bennem az irigység kéje. Állandóan azt fontolgatom, hogy lemondom az ES-előfizetést, és rendszeressé teszem a véradást. Örökösen attól rettegek, hogy beszélni fogok magamról. Hogy dacára minden témátlanságnak, egyszer majd kibújik a szög a zsákból. Csak parafrazeálva, intertextusok mögé elbarikádozva érzem úgy, hogy normális emberi életet élek. A rám törő közlésvágyat a természetes dolgoknak kijáró megnyugvással fojtom vérbe még az akarat hajnalán. Mások kilehelt lelkét magamba szippantva kapok csak levegőt. Az a képességem, hogy becsengetés után egy-két perccel a nyilvánosság előtt máris műveket elemzek, óvatosságra int önmagam iránt. Hiába tudom, hogy van rá társadalmi felhatalmazásom, hogy ezt tegyem, hiába, hogy / pillanat, ha csak adminisztratíve nézem is, de mégiscsak én vagyok a legképzettebb a szakos kollégáim közül, hiába, hogy tudtommal egyedül én pátyolgatok magamban irodalmi 37
