Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Lengyel András: Radnóti identitásszerveződésének kérdéséhez

ritása kikezdhetetlen volt, s mindezek betetőzéseként példaszerű irodalomértő, kitűnő tanár - s költő is volt. Radnóti számára így elsőrendű apapótlék lehetett, olyan támogató és erősítő vezető, aki személyes példájával és tapasztalataival is alakíthatta tanítványa identifikációs önszerveződését.

Aki a szempontunkból leghitelesebb indikátort, a Radnóti-életművet ismeri, tudja, hogy a Szeged előtti és a Szegedet követő versek összevetése jelentős lelki metamorfózisról árulkodik. Szegedről már nem az az ember tért vissza Budapestre, aki oda 1929-ben „numerus dausus-emigráns"-ként megérkezett. Önazonossága - „asszimilációja" - érzelmi visszaigazolást és megerősítést nyert.

5

Ezt a visszaigazolódott, megerősített identitást természetesen a kirekesztésre irányuló, mind erősebben antiszemita korhangulat, majd a „törvények" (értsd: a zsidótörvények) kétségbevonták, sőt - legalábbis jogilag - hatálytalanították. S erre az új helyzetre valamiképpen Radnótinak is reagálnia kellett. Döntését ismerjük, de jellemző, hogy ahhoz, hogy úgy döntött, ahogy - láttuk - döntött, megint csak az irodalom adott számára mintát.

A Nyugat 1938. júliusi számában (melyben egyébként maga Radnóti is szerepelt írással) jelent meg a ma teljességgel elfelejtett, ám ma is figyelemre érdemes költőnek, Fenyő Lászlónak két verse: a Füst Milánnak című és a Hűség. E két vers, mely az új helyzetre adott egyik „zsidó" reakció paradigmatikus esete, közvetlen előképe Radnóti 1942-es önértelmező gesztusának. Fenyő e versei már az új helyzet ismeretében, arra reagálva íródtak. A Füst Milánnak címzett vallomás nyíltan utal erre: „Ősz mester, ezt kellett megérnünk hát...hogy jön...hogy közeleg / az izgatottan szaglászó szelek / tavaszi áramában... Ezer év... és hatezer..." (45.). Ez az indítás, persze, szándékoltan csak utalásszerű, nem részletezi, hogy mi történik, nem mondja ki, hogy „mi jön", hogy „mit kellett megérni". De a folytatás már direktben következik, saját reakcióját nyíltan megfogalmazza, s megjelenik versében a Radnóti magatartását is megelőlegező egyik motívum: „Ha jő a bocskor s szól: Mózeshitű! / Mondd csendesen: Az én ősöm Arany / s jusson eszedbe az az este, mikor / Aranyt olvastál fel nekem - ó, nem nekem, / csak hogy a magad bánatát hallgasd meg oly szövegből, / mely arra hiteles..." (45.). A magyar irodalommal való személyes azonosulásnak ez a megvallása, úgy vélem, magyarázó szerepű. Jelentősége a Radnóti-identitás megértése szempontjából nem pusztán motivikus, nem pusztán textuális. Nemcsak az az érdekes benne, hogy expressis verbis kimondja: az „én ősöm Arany", s nem is csak az, hogy ezt a vallomást a Radnóti számára is fontos Füst Milánhoz intézi. De azért is, s azért mindenekelőtt, mert ezt az ősvállalást a Fenyő által fölidézett Arany-vers, s a hozzá fűzött argumentáció mintegy „érthetővé" is teszi.

Aranyt Fenyő László verse így idézi meg: „S emlékszel? Felzokogtál ott hogy a vén tamburást / Nem is a művész babérja hevíti, Csak gémberedett ujját melegíti." (45.) Az idézett (s Fenyő által tipográfiailag is kiemelt) pretextus itt Arany verse, a Tamburás öreg úr. S ez a vers, ismeretes, a művészet gyakorlásának az esztétikai ambíción túli, már az ember végső lényegéhez tartozó fölfogását jeleníti meg.

20