Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Lator László: Tragikus bel canto – A bori versek
ság, az elháríthatatlan szenvedés keserves számbavétele. És minél inkább úgy érzi, hogy a valóság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait, annál erősebb a késztetés, hogy amit csinál, kívül-be- lül kikezdhetetlenül tökéletes legyen. Az erőszakos-véres rendetlenségben a tiszta forma nem egyszerűen szép. Az erkölcs hordozója is. Költészetében, írta róla Vas István, olyan szorosan és elválaszthatatlanul függ össze az erkölcs és a szépség, az élet és a halál és a szépség, mint az Evangéliumban. Csakugyan, legszebb verseit pusztulásba torkolló sorsa alja bugyraiban éppen az alaktalan iszonyatról írta. De a Tajtékos ég közvetlenül bevonulása előtt lezárt kézirata utolsó darabjában, a Töredékben, legalábbis egy versnyi tartamra, mintha mégis hangot váltana. Előtte a három nappal korábban befejezett, a keltezés szerint hosszú időn át alakuló Alomi táj. A német másodromantikát, Clemens Brentanót, de hézagaival, szeszélyes társításaival a szürrealista dalok Apollinaire-jét is idéző kis költemény egymásba mosódó képeivel, tündéries-lidérces káprázataival, édes-fájdalmas, fátyolos zenéjével, természetesen bomló anapesztusaival, bár utolsó szava a halál, zavartalanul gyönyörű. Utána a Töredék. Ha még dolgozott volna is rajta, a lényeget aligha változtatja meg. Ez a súlyos, göcsörtös írás más anyagból van, másképpen megmunkálva, mint a Tajtékos ég akár csak néhány nappal, héttel korábban hasonló közérzetben fogant, csak más versszemlélethez igazodó darabjai. Azokhoz képes a Töredék nem szép. Úgy teszi bele a valóság nyers koloncait, ahogy, egy kicsit később, a 3. és 4. Razglednicába. Itt-ott ugyan meg-megemeli a hangját, van benne egy-egy biblikus színezetű mondat: mikor gyermeknek átok volt az anyja, I s az asszony boldog volt, ha elvetélt, egy-egy irodalmias, régies szó, igealak: az élő irigylé a férges síri holtat, de ez mit sem változtat az egész vers goromba-köznapias tónusán. Öt hónappal később az abdai tömegsír közelében szól majd hasonló hangon: Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál. De Borban, bevonulása után két-három hónappal, a szinte-szinte sikeresnek ígérkező, mindig épp csak egy kicsit elkésett mentési kísérletek már bizonyos kudarca után, a Lager Heidenau nagyon is ingatag mégiscsak-biztonságában nem ilyen nyelven szólnak a versei. Most megismétlem, hátha nem kaptad meg az előző lapot, hogy egészséges vagyok, szép és egészséges hegyvidéken dolgozom, kicsit lefogytam, de semmi bajom, írja feleségének 1944. július 23-án feladott levelezőlapján. Keze szép írásában semmi nyugtalanság. Radnóti elmondta, hogy a táborban aránylag jó dolga van, gyakran megengedték neki, hogy ne vonuljon ki a többiekkel a munkahelyre, vagy ha ki is vonult, egyes keretemberek megengedték neki, hogy a domboldalon lefeküdjék, sőt írhatott is ilyenkor, így emlékezik a bori-heidenaui időkre Radnóti munkaszolgálatos sorstársa, az orvos-költő Mária Béla. S hogy nyomorúságos helyzetében is van ideje, figyelme nemcsak az írásra, hanem költőjövőjére is, tanúsítja az a bizonyos július 23-i levelezőlap: nagyon izgat a könyvem sorsa. Történt-e valami vele kapcsolatban? Ezzel a mondattal egy időben írhatta első szerbiai versét, a Hetedik eclogát. Alatta, nagyon rávall ez is, a nemcsak magának, hanem az utókornak is szóló gondos, pontos keltezés: Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július. Van még vagy két hónapnyi ideje, ideiglenes, mindig sérülékeny nyugalma, hogy megírja utolsó nagy költeményeit, a két eclogát, a Levél a hitveshez, az 4
