Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Lator László: Tragikus bel canto – A bori versek
Lator László Tragikus bel canto - A bori versek A testét-lelkét roncsoló második munkaszolgálat után egy év viszonylagos nyugalom. A harmadikra 1944. május 19-én kapta meg a behívót Radnóti Miklós. Másnap, 20-án kellett bevonulnia. Mik behívót kapott, holnap reggel megy Vácra. Most tele vagyok még a készülődési feszültséggel, nem is érem fel, mit jelent ez. Elszakadást, Isten tudja, mennyi időre... Tíz felé kezdtünk csomagolni, amikor már mindenki elment, és Mik nagy kínnal megvacsorázott. Alig evett már egész nap. így írja le naplójában Gyarmati Fanni utolsó közös napjukat. És hogy fogja bírni ilyen testtel azt, ami még jön? Az utolsó, tegnap kezdett verse csak borzasztó töredék maradt. Mikor fogja tudni befejezni? Így csupa nyers borzalom. A Töredék töredék maradt. De mennyire jellemző, hogy ezen a zaklatott napon is volt Radnótinak ereje, ideje, hogy megírja, és más versekkel együtt még gyorsan útnak indítsa Boldizsár Ivánnak. A tehetetlen kétségbeesésben is hatékony, szervezett cselekvés. Lelkében már megfészkelt az elháríthatatlan pusztulás tudata. De az életműről annál inkább intézkedni kell. Hogy tudd: ezek nincsenek még a meg nem jelent verseskönyv anyagában. Annak kéziratáról Gyula és B. Dezső tud. A Tajtékos ég akkor még utolsó darabjairól van szó. Radnóti, Vas Istvántól tudjuk, még csonkának érezte életművét, bántja, hogy esetleg ezek lesznek utolsó versei, ilyesmit mondott barátjának. Pedig micsoda remeklések még a kisebb, a dalforma darabok közt is! Van egy hatsorosa, úgy kezdi, mintha csak gyerekkori indián-olvasmányait akarná felidézni: Már mozdulatlanul lapult az indián, de a második sorban visszhangos tere támad, a könyvillusztráción átüt egy másfajta rajz, a szavak, a képek váratlan képzeteket indítanak, s a kisvilágból, az olyannyira radnótis apró rebbenésekböl kicsapó riadalom, kimondatlanul, jelen idejű. És éppen az benne a jó, hogy kimondatlanul: Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, / s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Milyen pontosan közvetíti Radnóti közérzetét, 1944- et ez a megrémült levél, a vércsöpp, a szédelegve tornázó bogár! És ha a zárósorban visszatéríti is a verset gyerekkora, gyerekkorunk közegébe, csak azért, hogy fel- hangosítsa az utolsó tőmondatot: Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál. A hősi halál persze csak képlet. Az emberhez méltó végé. Hol van már a régi börtönök nyugalma, a szép és régimódi szenvedés, halál, a jó halál kegyelme? Ezek az idézetek nem sokkal a bevonulása előtt született verseiből valók. De a halál, így vagy úgy, kedélyállapota, a kor áramingadozásai szerint változva, kivált 1936-os kötete, a Járkálj csak, halálraítélt!-tő\ fogva, lírájának vissza-visszatérő szólama. Fiatalon majdnem játék, kacér kapaszkodó, szelíd beletörődés, később, egyre inkább, a végső kiszolgáltatott3
