Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Dreff János - Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
nincsen semmi szomorú. A szomorú az, ha ez a felismerés még az órán megszületik benne. Ha addig volt is némi reménye a tanításra, onnantól fogva biztosan nem lesz már. Képtelen lesz tanítani, mert képtelen lesz bármire is. Az igazság ugyanis - ez az igazság - teljesen megbénítja. Felismeri, hogy bármilyen evidens legyen is a tanítás lehetségességébe vetett optimizmusról vallott tétel, meggyőződés, hit vagy babona, ő már akkor sem tudna optimista lenni, ha lemondana a pesszimizmusáról. Mondjuk ki: ott helyben, a tanítás megkezdése előtt rájön, hogy tanítani - tani / tani - lehetetlenség. E felismerésétől viszont a pesszimizmusa olyan masszív realitás lesz a számára, mely alapját képezheti a bénultságból való kivergődésének, tehát előbb vagy utóbb mégiscsak úgy fog viselkedni, mint egy tanár. Pillanatokon belül semmi sem fogja őt megkülönböztetni a kollégáitól. A többiek az önreflexiók likvidálásával fizetnek az optimizmusukért, számára a pesszimizmus felvállalása rehabilitálja az önbecsülését, ugyanott tart. Az optimista tanárok automatizálódott lendületét a valódi önmegvetés tehetetlenségi nyomatéka végül utoléri. A diák erről persze mit sem tud, kolléga se. Erről nem tud senki. Még én sem tudok róla, pedig most fejtettem ki. De hiszen tanár vagyok, ugyan miért is kellene róla tudnom? A meghátrálás tényében felismert gőg és az életszeretetből fakadó állandó csüggedés miatt egyre kevésbé vagyok képes megfelelni annak az elvárásnak, amit egy még élő magyartanár iránt támaszthat a társadalmi kontextus. A dolgos munkanapoknak álcázott lelkileg elviselhetetlen, szellemileg terméketlen és erkölcsileg megsemmisítő tevékeny rabszolgasorsomat önkéntelenül is manifeszt csodának definiálom; legalábbis valamiféle luxusnak. Végül is pénzt kapok azért, hogy a mások gyerekeinek szeme láttára ugyan, de mégiscsak irodalommal foglalkozom. Nekem kezdettől fogva más vágyam sincs, minthogy a szellemi érésük legintenzívebb időszakában olyan olvasási mintákat adjak át nekik és olyan identitásképző nagyszabású szellemi inspirációkkal szolgáljak a számukra, amiért aztán egész életükben hálásak lehetnek önmaguknak, hogy egyáltalán emberszámba vettek engem, a magyartanárukat. A nyereségük lenne óriási, és nem a veszteségük. Nem hiszem például, hogy egy könyv elolvasásához más kognitív képességek szükségeltetnének, mint egy magyartanár komolyan vételéhez... Lemondani arról a bágyadtságról, amelynek csak a tudata nyomaszt, az érzete viszont felvillanyoz, legalább olyan nehezemre esne, mint megosztani valakivel egy feltételezés szomorúságát. Csaknem elkeserít, hogy a véleményére senki sem köti fel a pórázt, és hogy a szétfröcsögött meggyőződés salakját úgy kell levakarnom magamról, mint a kutyaszart, amibe nem tudtam nem belelépni. Egyetlen vágyam, hogy kizárólag hermeneutikai szorongások gyötörjenek. Nem tudom, milyen tanárnak lenni. Nem én tanítok, hanem valaki más. A tanítás olyan utcabál, ami ugyan az ablakom alatt hömpölyög, de én a másik utcafrontra néző szobában alszom, és csak a rémálmaimra riadok fel olykor. Ez az ostoba képzavar is olyan, minta megálmodtam volna már egyszer. Már csak ezért sem találhatok jobb hasonlatot a tanításra, mert amikor hazajövök az iskolá33
