Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Dreff János - Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
ból, rögtön lefekszem aludni, nem töprengek hasonlatokon. Nem az éhség miatt menekülök az alvásba - azért is hanem mert valójában elment az étvágyam. Az alvással lakatom jól csillapíthatatlan étvágyam hiányát. Nem, egyszerűen csak elalszom, minden retorikus manőver nélkül. Ruhástul alszom, mert számomra az alvás a nap szerves része, és lélekben már amúgy is gyűrött vagyok. Még mindig őszintébb vagyok menet- és naprakészen, mint levetkőzve, ami egyenlő lenne az árulással, a megfutamodással, a teljes és manifeszt élethazugsággal. Mintha csak aludni térnék haza! Mintha... mintha a tanítás lenne a valóság, és az alvás az álom! Mintha valóságosabb lennék valóságos tanárnak, mint amikor álmomban álmodom magam tanárnak, amikor kizárólag az álmaim segítségével próbálok meg konkurálni azzal a méltánytalansággal, hogy csak ébren lehetek tanár! Nem, azt hiszem, pont fordítva. Még álmodnom sem kell hozzá, hogy tanárnak érezhessem magam alvás közben. Az öntudatlanságban teljesedem ki, amikor alszom. A tanítást olyan álomnak élem meg, amiből az otthoni öntudatlanságomra ébredek. Valójában tehát az alvás az egyetlen realitás, és csak minden más a rém- és lázálom. A legnagyobb szomorúság iránti irigység máglyáját aznap gyújtja meg öntudatunkban a hiúság, amikor végre megértjük, hogy még sosem voltunk igazán szomorúak. Ha ekkor sóhajainkkal okosan életben tartjuk e sejtés parazsát, egész életünk lángba borításának tervét is magabiztosabban pátyolgathatjuk a továbbiakban. Elég csak egy kicsit is figyelmesebben szétnézni a mindeddig komolyabb tanulságoktól gyalulatlan életünk színpadán, hogy felfigyeljünk azokra a figurákra, akik mindig is lesben álltak a díszletek mögött, de csak most, érvényes felhatalmazásunk birtokában tisztelnek meg bennünket azzal, hogy átvegyék tőlünk a főszerepet, és ízelítőt adjanak a legszomorúbb komédiából, igazi életünket előimprovizálva nekünk, míg a főbb fortélyokat az első sorokból el nem tanuljuk tőlük. Érdemes közben teljesen elfelejteni az időt, és egyáltalán nem gondolni arra, hogy valamilyen prömiernek vagyunk alárendelve, mely határt szabhatna tékozló türelmünknek, hanem tessék csak bizonytalanra menni, olykor a teljes érdektelenségen rajtakapva magunkat, hogy színészeink is megalázva érezzék: attól, hogy szerepet játszanak az életünkben, mégha a főszerepet is, nem kell, hogy folyton meghatva érezzük magunkat. El fog jönni az idő, és ezt mindenki érezni fogja, aki játszott az életében, vagy aki az életével játszott, amikor hiúságunk haldoklásának utolsó stációjában megfogalmazzuk magunknak a tanulságot - ha nem akarunk szégyenszemre teljesen leszerepelni saját életünk színpadáról azt, hogy az egyetlen igazi szerepünk valójában a saját szomorúságunk karbantartásából áll csupán ezen a világon. Ekkor majd szelíden le kell parancsolnunk az összes kollégát a színről - szinte meghatódva eddigi figyelmetlenségünk hiábavalóságától -, hogy átadjuk a szót maradék hiúságunknak, melyről, magunkat állítólag jól ismerve, nem gyanítottunk eddig sorsfordító talentumot. Ha ekkor óvatosan felsegítjük majd a színre, és valamennyien visszafojtott lélegzettel figyelünk, az agg Mester törődött szavai hallatán végre kitisztulhat fejünk felett az ég, és mindent elboríthat a vakító szomorúság. 34
