Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Darvasi Ferenc: Ítélkezés nélkül (Szabó Tibor: A lányos apák puskája)
Darvasi Ferenc ítélkezés nélkül Szabó Tibor: A lányos apák puskája Szabó Tibor kisprózákból álló kötetének részegységei bizonyos szempontból függetlenek egymástól. Nem csupán amiatt van ez így hogy a történetek középpontjában nem minden esetben ugyanaz a figura áll, és hogy nem egyetlen narrátor vezet minket végig a szövegeken. Hiszen műfajában is vegyes műveket (novellákat, elbeszéléseket, tárcákat) tartalmaz a száz oldalnál alig hosszabb gyűjtemény. Ráadásul némelyik közülük inkább önálló alkotásként, rövidprózaként működik közülük (különösen a Mindig szót fogadtam anyának és a Mindent kikapcsolnak), mások kevésbé: értelmezési lehetőségeiket jócskán megnöveli a többi művel való együttolvasás - ez utóbbiak egy regényszerű szerkezet felé mutatnak. Szabó Tibor írásmódja abban a tekintetben is változatos, ahogy az elbeszélői és a szerzői én távolságával játszik, hol lecsökkentve, látszólag már-már megszüntetve, hol újrateremtve, megnövelve azt. A textusokban megjelenő referenciális elemek egyszer dominánsabb, máskor jelentéktelenebb szerepet kapnak. Egyes szám első és harmadik személyű narrátorok váltják egymást. A hangvétel személyessége is különböző, a tárcákban erősebb, mint a többi írásban. Érthető tehát, miért mondja a kötet egyik narrátora, Tari Dénes: „A széttartás: az írás rendje." Mindazonáltal legalább annyi jegyében összefüggőek, mint széttartóak ezek az írások. Hogy egy külsődleges jeggyel kezdjem, már a tördelés is azt sugallja, hogy a szövegek egy irányba mutatnak: a különböző narrátori szólamokba minden esetben kurzívval vannak beékelve a szereplői közlések. De persze ennél lényegibb elemek is az összerendeződés felé mutatnak. Különösen fontos közülük az a legtöbb esetben az írások alapját képező asszociációs írástechnika, amely főképp egy-egy szag, illat, valamilyen emlék felidézése révén lép működésbe. Gyakori kiindulópont, hogy az elbeszélő egy-egy egészen hétköznapi dologgal szöszöl a jelenben, s közben felidézi a múltat. A szereplők (és szereplőtípusok: vonzó serdülőlányok és a velük kapcsolatba kerülő, idősebb férfiak) is újra és újra előbukkannak a rövidprózákban. De a legerősebb összetartó kapocs az írások között a számtalan tematikus egyezés: az újra és újra szőtt gondolatok az öregedésről, az élet értelméről, a sors elfogadásáról, a választás felelősségéről, az emberek felcserélhetőségéről, és természetesen mindenekelőtt a Lolita-témáról. Az első ciklus (Tari DénesJ utazása) kisprózái egyetlen figurára, a címben is említett Tari Dénesre koncentrálnak. A négy textus során ide-oda ugrálunk az időben, végül azonban a töredékekből mégis összerakható valamelyest - de nem hézagmentesen - a hős alakja, akit igen gazdagon, sokoldalúan mutat be a narrátor. Egyrészt bepillanthatunk Tari Dénes életébe, amikor dolgozik: a Miskolc mellett élő férfi egy közkönyvtáros, aki emellett kritikákat ír, felolvasóesteket, irodalmi beszélgetéseket tart a fikció szerint. Másrészt láthatjuk, mint egy önálló személyt, a lelki bugyraival, aki olyan, mintha Szindbád kortárs alakmása lenne: hajlamos a nosztalgiázásra, szereti a jó ételeket és a többi. És nem utolsósorban a női nemhez való viszonyába is beavat minket az elbeszélő, kétféle attitűdöt megmutatva, melynek egyikét a kislányokkal, a Lolitákkal, a másikát az albérlőjével, Andreával való kapcsolatán keresztül vázolja fel. Míg az első ciklus tulajdonképpen egyetlen személyre koncentrál, a másodikban (A nők könnyei) újabb és újabb alakok kerülnek a történetek fókuszába. A Céku, Hajnalka meg a cici egy családos férfi pokoljárását, kicsapongását járja körül, a Mindig szót fogadtam anyának viszont alulnézetből 1 1 Vö.: Tariménes 119
