Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Kelemen Lajos: Szerelmes unió (Villányi László: valaki majd)

intim képek gyűjtőjének tetszik. De realisztikus valóságtöredékekbe ágyazott szerelmes, bizalmas festéseit nem igázza-e rengeteg vívódás? íme: „Meddig áltatja magát ez a szerencsétlen, / hogy majd elkezdődik végre valódi élete" (végre valódi). Vagy: „Szőhettem bármennyi életfát (kedvenc / színeivel), egyik alatt se lett volna helye" (mielőtt indult). A vágyódó, szerelmes nők test-lelki ihletében nem pendül-e meg gyakorta a varázsűző irónia? „a koncerteken úgy néztem száját, s ujjait, / eljövendő hangokra gondolva, de arra nem, t hogy egy ingatag széken leszek a szeretője", (széken leszek) Másutt: „kerülöd számat, folyton csak fintorogsz, / de kínálatomban van másfajta íz és illat is, / ott lent, gond nélkül, csókold összes ajkamat", (ott lent) A szív állandó vedlésének és állandó újraöltöztetésének ez a szinte definitiv váltakozása Villányinál sajátos belső ritmust eredményez. Komoly szenvedély az övé; színes, erotikus - s egy kicsit (vagy nem is annyira kicsit) nyers és bohózatos is. Erős, habzsoló, karakteres természetet kölcsönöz énjeinek, és csípős gúnnyal paprikázza nyelvezetét. Nem a szóömlésben éli ki magát; keveset írva is képes eljutni a vers készültségéig. S az ő kész verse: szigorúan megmunkált egység. Az, ahogy egy-egy nemzeti karakterrel eljátszik, nyilvánvalóan csupán ürügy; sokkal érdekesebb az internacionális élményekből hazahozott szereplíra végösszege. A közérzeti mozaik, amelynek összerakása közben széles spektrumát fedezi fel az emberi természetnek.

Szerepről szerepre szökken, ám anélkül, hogy megrekedne egy alkat puszta rekonstrukciójánál, még látszólagos alkalmiságában is bölcselet és valami sérthetetlen derű találkozik. Ami megérinti, az azonmód jelentőségre tesz szert nála. „Te mindennek jelentőséget tulajdonítasz" - írja az anonim ír költőnő modorában. Egy másik versben, a tőlem ne címűben meg így fakad ki: „Néha szereted játszani a drámai hőst." Ha egy költő drámában él, és a körülötte lélegző világból semmi sem érdektelen számára, az a falevelek zizegéséből vagy kedvese kisujjának görbületéből is filozófiát tud transzponálni. Villányi László annyira nem lobbanékony, hogy verseiből szinte kibuggyannának a lét sajog- tató kérdései. Oda, ahova nincs miért, nem forszíroz túlos horderőt, puritán stílusába ugyanakkor bőven belefér a termékeny többértelműség: „hogy vagyunk, nem kérdezik, fölösleges lesz minden kérdés" - mondatja például a bangladesi költőnővel. És ugyanilyen áthallásos módon fogalmazza a helyét is: „Félelmetes körülötted a rend, én még a szavak / helyét is nehezen találom, napi vendégem t a káosz."

Lehet, hogy műhelyének felel, azonban Villányi László elegánsabb annál, semhogy a műhelyben történteket kifordítaná a közönség elé. Az igazi költő eleganciája épp abból a tartásból fakad, hogy ereje, üzeme kommandírozásához nem kér tanút. Ez a tanútlanság a befejezett műben nyeri el jutalmát; a tiszta, világos beszédben. Abban a manapság ritka, egészséges, kifinomult kedélyben, ami nem leple, hanem kontrasztja a belső ember apróbb-nagyobb gyötrelmeinek. A valaki majd mint megigézett unió nekiindul, hogy megannyi elütő lelkűiét szerepében és szomjával új titkokat és körülményeket fogjon föl a szerelem nevű végtelenségből. Nekiindul és bekerül a meg nem tévesz- tők közé, s ez nekünk kárpótlásunk és örömünk: mert a szerelmet illető legigazabb és legérvényesebb újságot hozza; tudniillik, hogy a szív hol bonyolult, hol szikár viszonyaiban minden a régi.

(Orpheusz Könyvek, 2008)

118