Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Botka Ferenc: Nagy Lajos király – Arany János – a Toldi szerelme nyomán Itáliában

A L'Aquilába érkező Nagy Lajos nem kezdeményezte üldözésüket. Előrelátó hadvezérként serege erőnlétére fordított gondot. Megvárta az utána érkezőket, az első heteket pihenésre és erőgyűjtésre szánta. (Eredetileg 1347-ben az események gyorsabban peregtek. Ám költőnk számára a gondos és megfontolt hadvezér képéhez és a hadjárat jelentőségének, súlyának a megnöveléséhez hatásosabbnak látszott a leírt megoldás.)

És most váltsunk időt és képet. Megérkeztünk mi is - kitűnő autópályán L'Aquilába.

Magáról a városról mondjuk el, hogy egyike azon keveseknek, amelyeknek nincs római múltjuk. Az 1220-as évek végén „létesült". Egyes források szerint Szicília és Nápoly akkori ura II. Hohenstauf Frigyes császár rendeletére, aki védelmi és biztonsági okból városba kényszeríttette/terelte a környék falvait. Mások ezt az eseményt 99 település önkéntes elhatározásának mondják, s a kezdeményezést és jóváhagyását a pápai állammal hozzák összefüggésbe.

A város elnevezését illetően szintén két értelmezés kínálkozik. Az egyik a várfalak felül- nézetének madárra, sasra (olaszul l'aquila) emlékeztető alakjából eredeztetik. A másik, a település tövében fakadó forrásokkal, a „vízzel" (latinul aqua) magyarázza.

Egy bizonyos: 1350 táján, a magyar seregek megjelenésének idején már álltak falai, s északkeleti sarkát egy fellegvár is védte.

Hűséges Puntónkkal délkelet felől közelítettük meg. Örömmel fedezve fel az egykori kaput és az onnan észak felé induló, ma is épségben álló várfalakat. Naiv elhatározással megkíséreltük őket körüljárni, de hamarosan kiderült, számos helyen beépültek az új házakba vagy elhordták építőanyagukat. Régi szépségükben és érintetlenségükben csak délen/délnyugaton, a vasúti állomás környékén bontakoztak ki újra előttünk, hogy elvezessenek egy olyan látványossághoz, amelyet hatszáz évvel ezelőtti vitézeink is láthattak. (Lehet, hogy nem pontosan ebben a formában, de mindenképpen a maival azonos helyen.)

Egy sajátos emlékműről van szó, immár a városfalakon belül (a helyiek röviden Riverának nevezik): egy négyszög alakban felállított forrás-sorral, amelynek csapjai az alakzat három oldalát tarkítják. Számuk pontosan 99, s vizük egy körbekerülő - vagy U alakú - márványvályúba folyik.

E vízköpő fejek mindegyike egy-egy, a városba kényszerített (vagy oda önként csatlakozott) települést jelképez. Ha ugyanis közelebbről vesszük szemügyre őket, kiderül, mindegyikük egyéni vonásokkal rendelkezik: különféle férfi- és női, netán szatír- vagy állatfejeket formáznak.

A létesítmény összképére tekintve: minden oldal mögé képzeljünk el egy 6-7 méter magas falfelületet, amelyet sakktáblaszerűen vörös és fehér négyzetek díszítenek. E színpadra emlékeztető alkotásra egy tágas „nézőtérről" tudunk rácsodálkozni; s ennek végét díszes kovácsoltvas rács határolja.

Lenyűgöző látvány! A csend és a vízcsobogás költői keveréke.

S hogy némi prózai színt is keverjek a záróképbe: hajdan idejártak vízért a környék lakói, s a hosszú vályúkat az asszonyok teknőnek használva itt végezték el a nagymosásukat. Végül: képzeletünk elszabadulván látjuk vitézeinket is, akik a falakon kívülről idejártak reggel-este a lovakat itatni.

Kocsiba ülünk és lassan felevickélünk a régi központba, ahol ma is áll a város biztonságára ügyelő őrtorony, amelynek „elődjét" Nagy Lajos is láthatta. Állítólag 52 méter magas volt s egy 7 tonnás harang állt a csúcsán. Magassága - az átépítések s egy földrengés következtében - ma jóval szerényebb, s a tetejét díszítő harang is csak jelképesen őrzi elődje emlékét. (Egy gyakorlati érzékű spanyol várkapitány ágyút öntetett abból.) A több száz éves hagyománynak így is eleget tesz: minden alkonyatkor megszólal és 99 ütéssel emlékeztet a hajdani egyesülésre.

76