Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Botka Ferenc: Nagy Lajos király – Arany János – a Toldi szerelme nyomán Itáliában
Az elkövetkező két év váltakozó eredménnyel járó harcokkal telt. Johanna és férje - pápai segítséggel - visszatért Nápolyba, és Tarantói Lajos sorra hódítja vissza a királyság várait, városait. 1349-ben nagy Lajos erősítésül Olaszhonba küldi Laczfi István erdélyi vajdát, s most ő veszi újra kézbe Capuát, Aversát, a fővárost és a keleti tartományokat. Ám - utánpótlás híján - nem tudja őket megtartani. Az év végén ő is visszatér Magyarországra. Nagy Lajos nem nyugszik bele a veszteségbe, s ezért 1350 áprilisában ismét erőt gyűjt, hogy visszahódítsa és megtartsa a már egyszer elfoglalt országot. Ezúttal nem szárazföldön, hanem az Adrián érkezik, elfoglalja Apulia kikötőit, majd Canosa és Aversa sikeres ostromait követően ezúttal is bevonul Nápolyba. Ám az időközben bekövetkezett események meggyőzik arról, hogy a Budától 1500 kilométerre fekvő királyságot - a kor technikai adottságai között - képtelen megtartani, különösen a pápa ellenében. Aki ugyanis félt Nagy Lajos növekvő befolyásától, s ezért az engedelmes Johannát támogatta, és diplomáciai nyomással kikényszeríttette a két fél közti békekötést. Ennek értelmében Johanna szinte teljes egészében visszakapta királyságát. Ne habozzunk, s mondjuk ki világosan: a „magyar" Anjouk birodalmi törekvései és az értük viselt hadjáratok súlyos kudarccal végződtek. Nagy Lajos külpolitikája ezt követően más területek-országok felé fordult. Arany János azonban művében egyszerűen nem vette (nem vehette) tudomásul a megtörténteket. Erkölcsi és érzelmi indítékok alapján indított harcait mindvégig a jelzett keretek között tartotta, s befejezésüket is úgy alakítja, hogy azt Nagy Lajos erkölcsi győzelemként élje meg az olvasó. A következőkben - Arany János nyomán - lépésről lépésre követem/követjük Nagy Lajos e „büntetőhadjáratának" csatáit. Minden egyes állomásánál megállunk és megkeressük azt a történelmi nyersanyagot, amellyel költőnk építkezett, s a Toldi szerelmének magunkkal hozott szövegét újraolvasva megkíséreljük végigkövetni: hogy és mit használt fel abból. S mint korábban említettem, ezt nemcsak gondolatban tesszük meg. Vállalkozó felfedezőként személyesen is felkeressük a hadi események színhelyeit, s egybevetjük azokat Arany megálmodott parnasszusi topográfiájával. Természetesen ezt sem a „leleplezés" szándékával tesszük, hanem hogy elzarándokoljunk ezekhez a képzelt, ám mégis valóságos helyekre, s a filologizáláson túlmenően eljátszunk a gondolattal: vajon mit láthatott belőlük az „igazi" hadmozdulatok során Nagy Lajos és az őt követő magyar katonaság. S ha már rászántuk magunkat - félig-meddig turistaként is - erre a hosszú felfedezőútra, botorság lett volna kizárólag Toldira, illetve Aranyra figyelnünk. Nyitott szemmel járva óhatatlanul szembesültünk a korábbi vagy későbbi korok emlékeivel - nem szólva a maiakról. Módjával erről is, arról is szót ejtek, de mindvégig csak egy-egy melléktétel terjedelmében. S még egy gyakorlati kérdés: a helységneveket természetesen mai alakjukban használjuk. Arany János „népies" alakjait csak idézetekben említem. L'Aquila Az olaszországi hadjárat eseményei Arany elmondásában az Appenninek legmagasabb csúcsa, a Gran Sasso alatti L'Aquilában kezdődnek. (Költőnk e „húzással" eltekintett az északi tartományokon való átvonulás valamennyi részletétől.) Itt várta be Nagy Lajost a Hédervári Kont Miklós által vezetett felderítő dandár, amely nem sokkal a megérkezést követően harcba keveredett a nápolyi erőket vezető Durazzo Károllyal, s rövid összecsapás után megfutamította őt. 75
