Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Ferdinandy György: Az amerikai menekült
Meg kellett szöknöm onnan is. Visszamentem Becsbe, három napig nem ettem, nem aludtam, de megtaláltam az anyámat. A Brigitta Spitálban voltak a menekültek, ő meg közben megint összejött a Szomjas Jóskával, kezdődött elölről a budapesti kaland. Később Niederösterreichbe kerültem, egy iskolába, ahol mesterségekre képeztek magyarokat. Én asztalosnak tanultam. Meg németül. De hát mi egymás között csak magyarul beszéltünk, németül ma már egy szót se tudok. Aztán jött értem újra anyám. A Szomjas Jóska kivándorolt Amerikába, megint csak egyedül maradt. Eszébe jutott, hogy apám bátyja, a Mihály is amerikai. Azt mondta, hogy ezek ott dúsgazdag emberek, a Szentgáliak. És hogy írjak nekik, mert mégiscsak vérrokonok. Hogy írjak! Könnyű azt mondani! És milyen nyelven? A javítóban, ahová bezáratott, nem helyesírást tanítottak. Azt se tudtam, hogyan szólítsam az öreget. Végül is mélyen tisztelt nagybátyámnak címeztem, és feladtam a levelet. Elmúlt egy hónap is, mire megjött a válasz. Tíz dollár volt a borítékban, és egy hosszú levél arról, hogy ez a tíz dollár mit jelent. Beváltottam, 250 schillin- get adtak érte, az egyheti keresetemet. Kivándorlásról, meghívólevélről szó sem esett. Világos: nem érdekeltük az öreget. Végre 1959 elején megérkeztek a papírok. Nagy hidegek voltak azon a télen, az ablakok fehérre fagytak a reptéri buszon. Nem is láttam semmit, hiába néztem ki az ablakon. Éjjel leszálltunk Kanadában. Ott is erősen fagyott. Azután másnap, végre, New York! Február 12-én amerikai földre tehettem a lábamat. Itt azzal kezdték, hogy megmotoztak. Azután tovább, egy másik buszon. Sütött a nap, és körülöttünk mindenütt csupa néger. Fehér pedig egy se. Fel voltunk háborodva: ez lenne Amerika?! Amit először láttam, az a rengeteg szemét. A vezetőnek ki kellett nyúlnia az ablakon, mert egy szaros újság a szélvédőre tapadt. Megint táborba kerültünk. Amíg csak értünk nem jött ez a Jóska, aki már New Jerseyben lakott. Itt most angolul kellett volna tanulnom. Hát én a nyelvekkel ugye hadilábon állok. Úgy döntöttem: okosabban teszem, ha dolgozni megyek. Elmúltam tizenhat éves, felvett egy takarítóvállalat. így kezdődött el az én amerikai életem. III. Egy sötét évtized Ahogy így elnézem, ezekből az emlékszilánkokból nehezen áll össze egy ember élete. Nem mintha ne igyekeznénk. De hát a Toronyőr nem a szavak embere. Hagyni akart valamit a gyerekeire, nem csak így nyomtalanul kimúlni ebből az ámyékvilágból. Nem tudhatta, hogy mibe vág bele. A gondnokság sem könnyíti meg a dolgokat. Nehéz, ha az ember szüntelenül két világban él. Itt, a Tömő utcában, és odaát, az emlékeiben. Két nyelven ráadásul. És egyik sem alkalmas arra, hogy kifejezzen vele bonyolult, áttekinthetetlen érzéseket. 31
