Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Ménesi Gábor: „Ha kiállsz egy sziklaszirtre” (Grecsó Krisztiánnal beszélget Ménesi Gábor)
a párhuzamosok hová vezetnek, azt Zsófi vette észre. Remekbe szabott munka, benne lesz a rövidesen megjelenő Móricz-kötetében.- A regény számtalan anekdotából, pletykából, történetfragmentumból épül fel. Joggal írja kritikájában Bazsányi Sándor, hogy „noha Grecsó Krisztián Isten hozott című könyvének, amely a Klein-napló alcímet viseli, műfaj-meghatározásában is az áll, hogy: »regény«, érzésem szerint inkább olyasféle mozaikos világrajzolatként olvasható, mint a pályakezdő Mikszáth Jó palócok/«, vagy Bodor Adám Sinistra-körzete". Hogyan vélekedsz erről?- Egy (értő) olvasóval (sem)/nem vitatkozunk, igaza van, bár az emlegetett példákat nem érzem közelinek a könyvhöz... Ha kiállsz egy sziklaszirtre, és körbenézel, alattad elterül a völgy, falvak, kivagyi városok. Az, hogy mit nézel meg, hová állsz, mit figyelsz tovább, hogyan adod át a látványt, rólad árul el a legtöbbet. De amit most mondok, nem formai, hanem elméleti kérdés. Formailag igaza van Bazsányinak, és nem is kell cáfolnom, hiszen amit mond, az nem értékítélet (és persze akkor sem kellene), hanem állítás, és az én értelmezésem ezzel szemben csak egy másik, mégis, ezek a szilánkok, porcikák nagyon sajátos, színes, szagos fragmentumok, olyan mesék, anekdoták, melyek az elbeszélő főhősről mondanak el a legtöbbet.- „Nem fogom egész életemben a falumítoszt építgetni, már a következő regényemben sem, de ha akarom, át tudom hangszerelni a történeteket oda. Attól, hogy a falu nem érez sajátjának, én magaménak érzem azt." így fogalmaztál egy korábbi, Károlyi Csabának adott interjúdban, és valóban, legújabb regényedben már másfelé tapogatózol. Hogyan sikerült kitörnöd a falutematikából ?- Sikerült? Nem is tudom. Valamiért rosszul kezeltem a lokalitást, a hős és a környezete viszonyát a Tánciskolában, és állítólag - most már indulat és személyeskedés nélkül - többen meg is írták, hogy miben látják a probléma okát. De már elfogyott az erőm, hogy a Tánciskolával foglalkozzam.- Maradva most mégis új regényednél, szembetűnő, hogy utalásrendszere is alapvetően más, mint korábbi szövegeidé. Habár ezúttal is beépíted a prózáddal kapcsolatban sokszor emlegetett, Mikszáth, Móricz és Krúdy nevével fémjelzett hagyományt, egyúttal el is távolodsz tőlük, s nagyobb hangsúllyal kapcsolódsz a világirodalom klasszikusaihoz, elsősorban a Doktor Faustus/ioz, az Oidipusz király/ioz és a Don Quijoté/zez. Milyen a viszonyod ahhoz a világirodalmi hagyományhoz, melyet a Tánciskolában megidézel?- Banális, ha azt mondom, hogy eszembe jutottak? A történet előhívott korábbi mintákat, és abban bízva, hogy egy másban is élő hatást építenek tovább, beleírtam őket. A hétköznapi szituációk meglepően tükrözték, megtalálták bennem ezeket a modelleket, olyannyira, hogy azóta is úgy látom, ebben a megszabott mítosztérben élünk. Illetve nem is tér ez, vagy idő, nem tudom az eseményt magát, mely újra és újra megismétlődik, az idő/tér kategóriákba elosztani. De mégis: inkább idő. Hiszen ezek az újrajátszódó folyamatok éppen úgy működnek, mint Eliade „parmenidészi" idője, vagyis mindig ugyanaz a váz töltődik föl tartalommal. Csak itt nem ünneppel térünk vissza ugyanahhoz a szent időhöz, hanem maga az esemény képződik újra. Lényeges különbség, hogy mint eredeti történés jön létre! Vagyis a Tánciskola világa apró árulások, hétköznapi figyelmetlenségek, az apa helyett, az apa rovására elkövetett bűnnel lejátssza ugyanazt a mitikussá vastagodó eseménysort, miközben nincs viszonya saját eredetéhez. Ebben a függetlenségében mégis része a folyamatnak... Már ha még értem, hogy miről beszélek. Az esemény, amelyben a mitikus eseménysor mint valami emberi állandó létrejön, közben megteremteti a valóságot, amelyből a Tánciskola világa áll. 15
