Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Ménesi Gábor: „Ha kiállsz egy sziklaszirtre” (Grecsó Krisztiánnal beszélget Ménesi Gábor)
Ez persze azt jelenti, hogy nem évekkel később írott novellákkal dúsítottam föl a kötetet, csak az akkori állományból szelektáltam másképpen.- Az említett kötet két verseskönyv után jelent meg. Többször beszéltél arról, hogy a kánonba kerülésed igénye nagymértékben meghatározta költői, majd írói tevékenységedet. Mennyiben befolyásolták a recepció iránymutatásai azt, hogy szakítottál a versírással és áttértél a prózára?- Fura szöveg ez a „kánonba kerülés igénye"... Hát kit nem „vezérel"? De egészen őszintén szólva nem is kell a recepcióig elmenni. A szerkesztői mérce elég, már az nagy hatással volt rám. Nem tudom, hogy magam is valóban úgy éreztem, a próza jobban megy, vagy csak ennyire befolyásolható alak vagyok. Azóta sokkal jobban elzárkózom. Éppen azért, mert hajlékony vagyok. Sajnos nem vagyok szuverén alkat, vagy akaratos figura, aki elengedi a füle mellett a kritikák jó tanácsait. És ezt most minden irónia nélkül mondom. A jó tanácsokat. A „mit kellene csinálni"-t. Lehet, hogy valaki eltalálja, de akkor sem jöhet rá helyettem.- A kritikusok véleménye mellett minden bizonnyal az is számított, hogy a próza ritmusa alkatodnak jobban megfelelt, mint a vers rövidebb, kötöttebb formája, ugyanis költészetedre erősen rányomta bélyegét a történetszerűség, már az Angyalkacsinálás versvilága (de ugyanez érvényes a gyakorlatilag visszhangtalanul maradt Vízjelek a honvágyról című kötetedre is) magában hordozta azt a dokumentáló szándékot, fantasztikum és realitás keveredését, a vidékiség, a falusi hagyományok megjelenítését, amely később prózádban plasztikusabb an formálódik meg.- A vers után botladozó útkeresésben voltam. Volt egy időszak az egyetemen, amikor annyira megérintett Mészöly Miklós, hogy nagyon szerettem volna intellektuális prózát írni. Szenzibilis, mozdulatlan, érzékeny, tapintható szöveget, mintha sok apró levegővel elmondott, elszuszogott lelki leltár lenne. Aztán rájöttem, hogy hiába szeretem, nem fekszik igazán. Egyetlen megemlíthető próbálkozásom volt, Balassa Péter is többször emlegette a Jelenkorban publikált novellát, azokat a sorokat megőriztem... Azóta is nagyon szeretem Mészölyt - de nem fenntartások nélkül. Én inkább nagy levegővel mondok el történeteket, és jobban érdekel az összecsomósodott dramaturgiai pillanat, mint a pillanaton utólag mélázó beszélő. Az elbeszélés módja nem fontosabb számomra, mint maga a tárgy, a cselekmény, a figura. Hogy honnan beszélek, persze elképesztően fontos - a hatás szempontjából. De nem önmagáért.- Nem jelentettek terhet számodra az így megfogalmazott elvárások, melyek a vidékiség, a falu tematikájának további körüljárására, végső soron egy faluregény megírására ösztönöztek?- Akkor még nem nyomasztott. Föl sem merült bennem, hogy ne a faluról, a közösségből való kitaszítottságról írjak. Nem is tudtam másról, ez foglalkoztatott.- Isten hozott című regényed élén egy Krúdy- és egy Móricz-idézet olvasható mottóként, az utóbbi az Életem regényéből került át. Izgalmas számomra Szilágyi Zsófia megközelítése, aki regényedet az Életem regénye újraértelmezéseként interpretálja. Mit jelent számodra az említett Móricz-opus? Milyen a személyes viszonyod Móricz prózájának nyelvéhez és poétikájához, és mit éreztél ebből továbbgondolhatónak?- Zsófi kiváló dolgozata után újra elolvastam az Életem regényét, mert nekem föl se tűnt, hogy ilyen sok motívumot vettem át tudattalanul. Persze sokat gondolkodtam a regényről, a kitaszítottság problematikája, a kiverősség savanyú érzése lelkes, azonosuló olvasóvá tett. Több ilyen-olyan dolgozatban hivatkoztam a könyvre, legfőképpen azért, mert megfogalmazza az örökös idegenség érzését, és ezt a motívumkört szívbéli elszánással, költői alanyisággal építettem tovább. De a lényeg, hogy ennyire sok párhuzamos fut el, és ezek 14
