Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Randevú Arankával
Az egyik nagynéném mondta, hogy Márton fél egyedül a házban, iszonyodik a magánytól, a recsegő ajtókeretek, a padló kegyetlen nyiszorgása kínozza, pánik jön rá, dühöngeni kezd, fölkapcsolja a villanyt és ott, ahonnan a félelmet keltő hang jött, kegyetlen pusztítást végez, szétveri a szekrényt, a polcot, és a szétvert polc nem nyikorog többé, végre el tud aludni. Márton megevett egy zserbót, az egyik nagynéném sütötte, dejós, mosolyogtam, finom, már kóstoltam. Próbáltam valamit kezdeni az őszinteségével, hogy ilyet mond, „szégyen a félelem miatt", egy fiatalabb férfinak mondja ezt, olyannak, akinek föl kellene néznie rá. Fél a sötétben. Fél egyedül. Én is félek a sötétben, a kutyáktól, és egyedül is, soha senkinek nem mondanám... A gangra sem tudtunk bemenni, a hátsó ajtó zárva. A kert felől be tudtam ugrani, ott derékig ér föl a téglakerítés. Kivettem a kapuból a kulcscsomót, dagadt jószág, rengeteg fölösleges, rozsdás lakatkulcs, úgy láttam, még a pincekulcs is rajta van. A bicikli eldőlve, valami kifolyt a linóleumra, esetleg bevert az eső. Megtaposott smicisapka a földön, a hátsó ajtó előtt egy sál. Sokáig próbálgatom a kulcsokat, mire be tudom engedni anyámat. Egyre ritkábban kiáltok befelé. Háromkulcsonként, vagy négy. Próbálom, próbálom, próbálom, és utána. „Szia Márton! Hahó!" Nem jön felelet. Apám jut eszembe, ahogy áll az ajtóban, most valódinak érzem a félelmét. És elhiszem, hogy tényleg aggódott. Most úgy is érzem, volt miért. Belül volt a kulcs, percek óta itt matatok a folyosón, kiabálok, ha nem érte volna valami, kijönne. Be tudom engedni anyámat, nehezen, de kinyílik a hátsó ajtó. Ettől megnyugszom. Működik. Minden rendben lesz. A régi bejárati ajtó még mindig dupla, mintha a kertre nyílna. Belépek. Nagyot köszönök. Kiabálom a nevét. Úgy lépek, mintha fájna. Süllyed a talpam, teste van a linóleumnak, enged. A téli konyhában mosatlan edények, összetört pohár, minden ajtó kitárva, az asztalon kiborult és fölszáradt szörp, a padlón kenyérmorzsa ropog. Az utcai kisablakon leszakadt függöny, a sarokban megbillent az öreg szekrény, leszakadt az ajtaja. Azóta sem láttam ennyire sötét barna színt. Edények is vannak benne. Ingek és néhány leveses edény, meg egy serpenyő. Hagyma. A régi ágy, ahol mamáék aludtak, sehol. Az asztal körül nincsenek székek. Megint köszönök. Már csak néhány perc lehet a nyomozásból. Vagy annyi sem, pillanatok. Én megyek előre, a szoba felé, tudom, hogy rossz lesz, meleg van, dongnék bent a legyek, sötét van, úgy maradt a függöny. Úgy lépek, mintha jég lenne alattam. Ropogós, vékony jégfelület, lejjebb süket tó. Úgy lépek, mintha rettegnék, hogy beszakad. Indokolatlanul előredőlök. Befejezem a szólongatást. A ruhásszekrény nyitva, tetején Jézus és Mária. Középen a tévés, rajta apró, fekete készülék. Jobbról a vitrines szekrény. Nem akarok jobbra nézni. Van ott a térben valami fura, és édes, rothadó szag éri el az orromat, még soha nem éreztem ennyire édes szagot. Az ágy vetetlen, nem akarok jobbra nézni, nem akarok odanézni, még mindig úgy lépek, mint aki mindjárt beszakad, gyűlölöm a periférikus látásomat, hogy nekem olyanom van, hogy valaminek a sziluettjét látom jobbról, betüremkedik, óriási a kupleráj, a kamera lassan, kíméletlen halad jobbra, nem én vagyok itt, nem bírok itt lenni, ez egy régi filmfelvétel, nem valóságos, már mikor készül sem az; annyira lehetetlen a helyzet, hogy nincs elég inger, konkrétan mennyiségi baj van a látásommal, nem eléggé látok, nem homályos a kép, hanem valószerűtlen, 11
