Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Randevú Arankával
séges ajándékot kapok. A betét lejár, a dicsőséget pedig a duplázógomb leereszti, így mondom, mert lefolyónak képzelem, csatornának, amin lecsurognak a napok, Márton szorgossága, beosztása, alázata, minden öröme és tartása, a kuporgatás, a kispolgári virtus olvadni kezd, és elnyeli a presszó emésztője, vele együtt ömlik le minden érték: tartás, egészség, szeretet, felelősség. A kuporgatás nem önmagáért való dolog, a kispolgár akkor is kuporgat, ha nem kell, a fegyelem ad gátat, zsalut a napoknak, a beosztás fegyelme olyan, mint valami ösztönös kanti bölcsesség, akkor is félni kell az Istent, ha nincs. És Márton már nem féli, kiszakad a pénzes zacskó, csurog kifelé a tartalék. A gép előtt állva tölti a délutánt, aztán leül Imre mellé. Eleinte gondolnak Irinára, aztán nem. A hetekkel Imre szakálla is egyre hosszabb, gombát gyűjt és gyógynövényeket, abból él, amit a Mártonnak már nem létező Isten ad. Egymás mellett ülnek a kocsma szabályos négyzetet formázó asztalánál, könyökölnek a kockás vásznon, nem barátságból, nem megszokásból, és nem is fegyelemből. A rend kedvéért ülnek egymás mellett, egész estig, maguknak veszik az italt, egyetlen szót sem szólnak, és mégis, közösen várják meg, hogy véget érjen a nap. Márton beveszi a méregerős nyugtátokat, hol sörrel, hol égetett szesszel, aztán vár. Isten meg az ő híres szeretete lecsorgott a nyerőgép lefolyóján, a füstös melegben döngenek a legyek, a kocsma zöld és fehér színeit szarbarnára fogdosták a vendégek, olvadt zsír- és fokhagymaszag van, talán kolbász - meg persze mindent átitat a verejték szúrós bűze. Irináról vagy később Rózáról nem azért nem jó beszélni, mert az előbbi például szó nélkül ment el, vagy mert más férfiakkal kefélt. Azért nem jó, mert mikor a nők léteztek, még mindketten más férfiak voltak, egy mérnök és egy kalauz, tekintély, munka, tartás. Mostanra minden oda, a fasz sem áll föl, reggel sem, hajnalban sem, még álomban sincs ösztönös merevedés, akkor pedig már tudni lehet, hogy vége. Az erekben meszes szűkületek, kékre fagyó ujjvégek, szúrós szív. Márton két-három sört iszik hitelbe, legföljebb egy pálinkát, véletlenszerűen választja ki, melyik biciklivel megy haza, de senki nem haragszik, viszik az övét, másnapra visszakerül. A gyógyszer és az alkohol házassága erős frigy, a füst helyére hamar köd ereszkedik, egyre följebb kúszik, és a szagok édesek lesznek, a meleg már laza és nem fojtós, az olajkályha duruzsolása helyett fa ropog, a kandallóból húgysárga fény kergeti az árnyakat, valami sül, hol édes, hol sós, mama szól be a nyári konyhából, tata az asztalnál Bibliát olvas, Ószövetséget, félhangosan, mama behozza a tésztalevest, kömény van benne és paprika, az erek meszes alagútjaiból eltűnik a salak, az elnehezült, fázós láb és az ügyetlen, kékre vert kézbe újra jut vér és erő, Márton látja, ahogy surrog körbe-körbe a vér, hallja, milyen mélyeket, erőseket üt a szíve, most a véráram tartja egyben, nem a csontok, hanem az energia, a hit. Érzi, milyen könnyedek, fiatalosak a mozdulatai, a bőr alól eltűnik a háj, oda a súlyos puffadás, a tömött, csömörlő has, és beáll a lebegés éteri állapota, nincs nehézkedés, gravitáció, ilyenkor Márton elindul kifelé, nem köszön, körbe se néz, csak megy, remeg a feje, ahogy a Grecsóknak mindnek, aztán kint meglöki a bringát, mintha balettozna, próbálja átemelni a lábát a vázon, a bicikli egyre lassabban gurul, mikor sikerült fölülnie, már áll. Klári, aki a festékbolt előtt nézi, éppen a lényeget nem érti. Azt várja, hogy mikor esik el. Márton fölnéz, mint aki nem tudja, hol van, megigazítja a kabátját, ami fölszaladt a háta közepére, mint 9
