Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Randevú Arankával

nem determináltak. Kijelölt időnek nevezném, okoskodtam róla később, de nem sorsszerűnek. Anyám odaért, vagy már velem jött, mindegy, együtt tekertünk le hátra, a gyár mögött, az Aljra, a kertek mögé, ő sem mondta, hogy miért nem mászom át a kerítésen, és nyitom ki a kaput, hogy ő is bejöhessen, ez föl sem vetődött, pedig gondoltuk, hogy hátul is be lesz zárva a kertkapu, és azon is át kell majd mászni. A kert vége mégis más volt. A hátsó kapun bemászni kevésbé volt tiszteletlenség, mint kétséges dolgokat művelni a főutcán, a szomszédok szeme láttára elkövetni a sértést, amely már magában föltételezi a bajt. A kapu nem volt megfelelően rögzítve, majdnem bedőlt alattam. Belülről ki lehetett nyitni, nem volt rajta lakat, anyám egyszerűen besétált. A kertbe lépve már tartottunk a retorziótól. Kiabáltunk. Szólongattuk a nagybátyámat, Márton, merre vagy. Márton, helló. Mi újság? Mintha már válaszolt volna, megkezdtük a dialógust. Pedig a nagybátyám nem felelt.

A nyelvtanulással kezdődött a baj, mama szerint. Akkor derült ki, hogy a gyereknek, az elsőszülött fiúnak, az ifjabb Mártonnak gyöngék az idegei, nehezen bírja a stresszt, a kihívásokat, és túlzottan érzékeny fiú. Az orosz nyelv nem vette be Mártont, és Márton sem vette be az orosz nyelvet, előbb csak rosszul teljesített, majd végzetesen gyönge lett, kikezdte a szláv virtus, remegett, sírt, oroszórás napokon komolyan kiborult. Mama egyetlen délelőtt alatt intézte el a dolgot, nem hagyott beleszólást, türelmi időt, pedig akkor már a kérlelhetetlen orosztanár is mutatott némi megbánást, hogy meghurcolta szorongó tanítványát, visszakozott, hogy ő nem látta, ekkora lenne a baj. A félévi bukás nem a világ, azért még nem kell valakit kivenni az iskolából. Mama szerint igen. Márton levelezőn végezte el a gimnáziumot, ekkor szakadtak el először egymástól Imrével, a gyerekkori baráttal. Márton hirtelen felnőtt lett, az esti mellett dolgozni járt, és az estin csupa -né meg bácsi tanult, ő volt az egyetlen fiatal, Imre pedig a korosztályában maradt a vegyipari szakközépben. A középiskola után megint összekerültek, a műszaki egyetemen egy évfolyamon kezdtek, mert Imre elvégezte a technikumot is. Márton fél évet maradt, az idegei a vizsgákat sem bírták, túl komolyan vette, az élete múlott a jegyen, akkora tét mellett viszont nem tudott teljesíteni, az életet nem lehet magolt szavakkal védeni. Szép, mosolygós szemű, jóképű, szakállas férfivé érett. És mindig izzadt, ahogy később Imre levelei előtt. Remegett, ahogy az ukrán asszony után. A tétel kihúzása után sírt. Nem zokogott, csak folytak a könnyei. A tanárok döbbenten nézték, ahogy az életéért küzd, az indexébe szinte nem is került jegy. Minden aláírás megvan, Márton szorgalmas, a szemináriumokat hiánytalanul látogatja, a tanárok szeretik. De jegy alig. Hazaköltözik, vasutas lesz. És mint akit annak teremt az Isten, az is marad. Egy időben apám tekeri neki a sorompót, a két Grecsó fiú integet egymásnak.

Mégsem ők állnak minden fülkefényben.

Inkább a nyerőgépek villogása látszik, akárha valami tükörből, piros almák forognak, cseresznyepárok fülönfüggőn, piros szőlő és érett datolya, de legjobban világít a kopottra vert duplázógomb. Cudar ellentéteket cipel a nyelv: a nyerőgép olyan masina, amellyel soha nem lehet nyerni. Márton egész életében beosztó, sóher, a diplomaosztómra egy használt borítékkal állít be, benne kínosan kevés pénz, nyolcszáz forint, a többi le van kötve, mondja, de ha lejár, büszke rám, dicső8