Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Tornatermi évforduló
Átkaroltam az asszonyt, a vállamra hajtotta a fejét. Azt hittem, elsírja magát. Hogy majd most az idők súlya alatt összetörik. De csak hallgatott. Mert van benne mindig valami szótlanság, amikor hallgat. Ahogy ránéztem, láttam, hogy valaki máshoz beszél magában. Hogy csupa értelem az arca, és közben változik. Mozog a szája meg a szeme. Negyven éven át azt hittem, hogy elrontotta az életét. De annyira, hogy már nem lehet helyrehozni. Vagyis nem hittem azt magamról, hogy valami olyat tudok, amilyet a többiek ne tudnának. Hanem egyszerűen csak vagyok, se jobb, se rosszabb. A soha nem is létező átlag, ahogy a polgármester minden beszédében mondja. Másnap jött a hír, hogy megkezdték az épület bontását. A faluban minden csupa por lett, a gépek zajától nem hallottuk a vasút kattogását. A bontás másnapján leálltak a gépek, szirénázó autó jött a városból. A romok között halva találták Emit. Az orvos azt mondta, hogy szerinte az épület bontásakor dőlt rá a fal, és az ütötte agyon. A polgármester azzal kezdte a temetési beszédet, hogy ez a nagyszerű asszony az utolsó pillanatig ragaszkodott a múltjához, az életéhez és a becsületéhez. Beletelt vagy négy hónapba, mire a feleségem karja a köldökömnél lejjebb ért. Ez az élet, mókuska, ezt suttogta a fülembe. Ha akarod, két percen belül megünnepelhetjük a századik évfordulót is. 15
