Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 1. szám - Sándor Iván: Az Argolíszi-öböl

tekintette őt, mégsem tette, úgy gondolta, engem illet, tudományos összefoglalás, mondja, egy már soha el nem készülő munka vázlata, talán, talán, miért ismétli annyiszor, hogy talán, a fogain szűri át a szavakat. Pauló arcára ráégett a kaján vigyorgás, a szobája falára függesztett maszksorozatát juttatja az eszembe.

Anyám magányosan állja a kondoleálók hullámzását, talán ismétli a férfi, aki apám meghitt kollégája lehetett. Sosem hallottam róla, sosem járt nálunk, sosem tett róla említést apám. A fogakon átszűrt talán úgy hangzik, mintha nem is talánt, hanem talányt mondana, néhány tételét megvitatta velem, mondja, a kód egyszerű, nincs benne semmi talány, a görög betűsorból az első öt, ismeri ugyebár, igen, felelem, zsebkendőt vesz elő, letörli koponyájáról az esőcseppeket, anyámhoz törtet, kezet csókol, ismerhetik egymást. Mennyi mindenről nem tudok. Amikor évekkel ezelőtt apám megemlítve, hogy talán, így mondta: talán hibát követett el, amikor nem avatott be élete fontos eseményeibe, már azt hittem, nincs, amit a családom múltjából nem ismerek, de talán, most én gondolom így, talán tévedtem.

Anyám meghitten beszélget a férfival, nem vesznek tudomást a tülekedőkről.

Apám íróasztalánál ülök. Próbálom leküzdeni a remegésemet. Soha nem remegtem még így, jártam, laktam, aludtam, dolgoztam jó néhány szobában, de soha sehol így. Ebben a szobában otthonos vagyok azóta, hogy kisgyermekkoromban átköltöztünk a Szondi utcából ide a Jávor utcába, kétszáz méternyire a Ligettől. A Szondi utcai lakásból csak a homályra emlékeztem, napfény sohasem érte a szobákat. Aludtam is ebben a szobában apám heverőjén, amikor külföldi konferenciaúton volt, és anyám kihasználta azt a hetet arra, hogy az én kis szobámat is kifestesse.

Ülök az íróasztalánál, próbálom a figyelmemet azoknak a tárgyaknak szentelni, amelyeket jól ismerek, de az íróasztal mögül még sohasem vettem szemügyre. Anyámat sem láttam soha ideülni. Nem tudom, nem is vagyok képes a végére járni, mi az oka a nem szűnő remegésemnek.

Mögöttem a falat betöltő könyvespolc. Jobbra ablak, két oldalán kisebb könyvespolcok. A szemközti falnál apai nagyapám fekete rolós szekrénye. A színe, az ómódisága elüt a szoba berendezésétől. Apám ragaszkodott hozzá. Egy mozdulattal lehet felhúzni-leengedni a rolettáját. Apám itt tartotta azokat a dossziéit, amelyekről sohasem beszélt, de azért tudható volt, hogy azokban őrzi a legfontosabb, kidolgozásra váró jegyzeteit.

A rolós szekrény tetején Marcus Aurelius bronzmaszkja.

Tíz éve jutott hozzá. Dunántúli ásatáson tárták fel. Csak három másolat készült belőle. Utazgatott, tárgyalt, takarékoskodott, megvásárolta.

Az utolsó államférfi, aki szellemi ember is volt, mondta.

Hátradőlök a karosszékben.

A császármaszk tekintete hasonló azokéhoz, akiket évekkel ezelőtt Pauló szobája falán láttam. Habár felidézve Pauló rajzait, ott mintha már rajta lett volna a maszkokon a kaján vigyor, amit mostanában az ő arcán láttam.

A császármaszk tekintete szomorú.

6