Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT SZALAY LAJOS - Szepes Erika: A hagymaember (Turczi István költészetének mélyrétegei)

kortól a szülőföld világáig és a gyermekségig. Fokozatosan hántja le magáról a héjakat, halad kívülről befelé, mígnem elér a hagyma magjához. És ez az a pont, amiért a metaforát Ibsentől kölcsönvettem: a héjak lehántása után a mag helyén nem a semmit látja, hanem egy útmutató nyilat, amely eddigi önmagába nézésével ellentétes irányba mutat - kifelé. Mintha egy kinyújtott ujjú kéz irányában indulva látszólag megtalálnánk a keresett pontot, de onnan egy másik kéz mutat visszafelé, arra, ahonnan jöttünk. Menj vissza, járd végig az utat még egyszer, de most már úgy, hogy tudatában vagy annak, honnan, milyen örökséget hoztál, éld át ezeknek a kulturális javaknak a megszületését úgy, hogy hozzájárulsz épülésükhöz te magad is, veled együtt épüljön tovább mindaz, amiből eredtél. „Make it new, make it alien" ('Alkosd újjá, tedd mássá') - Ezra Pound kategorikus imperatívusza értelmében.

Mintha a személytelent kanonizáló modern elméletek helyett a lelket vizsgáló pszichológia egyik legnagyobb úttörőjét, C.G. Jungot akarná követni és meghaladni is egyben. „Az ember önmaga lényegének keresésére és megvalósítására törekszik. Ez az individuáció folyamata, amely az interakcióban zajlik, és egész életen át tart. Mivel minden élet egyedi, ezért az individuáció tulajdonképpen önmegvalósítás. Az önmegvalósítás jelenti egyrészt saját belső lehetőségeink realizálását, de a belső önismereti munkát is. Önismeret nélkül mások lelkének mélységeit sem érthetjük meg. A megismerés a külvilág felé és a belső világ felé egyaránt irányul, a »töredékességtől« a szintézis felé tart. A személyiség és az élet teljessége magában foglal minden lehetőséget, a törvényszerűt és a nem törvényszerűt, a racionálist és az irracionálist is, azt is, amit tud, és azt is, amit nem. Tudásunk viszonylagos, megismerésünk töredékes." (Jung 1997).

(Bár ma a „töredékesség poétikája" az uralkodó irodalomelmélet egyik sarkalatos pontja, amelyben megkülönböztetnek romantikus és posztmodem fragmentációt: a romantikus a klasszicista-normatív szabályesztétika ellen fordulva utasítja el a klasszikus zártságot, miközben a tökéletesség elvét betartja, addig a posztmodem fragmentáció a végtelenített intertextualitás játékba hozásával, a nyelv létmódja felől véli „természetes állapotnak" a szimbolikus működés helyett az olvasói aktivitást feltételező allegorizálást előnyben részesítő töredékességet.) Turczi nem szereti a viszonylagost, a töredékest. Az emberileg lehetséges teljességre törekszik.

Jung általánosító álláspontjához hasonlóan értékeli Kulcsár Szabó Ernő a megismerés Turczi által követett egyéni módozatát: „Lehetséges [...], hogy nem mindig a me gél öle gézét tség tapasztalatán túljutni képtelen posztmodern kortudatban van a visszatekintő önmegvalósítás időszerűségének magyarázata. [Turczinak, Sz. E.]... pontos tudomása van arról, mit kapott [...] tud saját eredetéről, s ezért - Heideggerrel szólva - a forráshoz hordja vissza a kincseket." (Kulcsár Szabó E., 2007,113.). Az én értelmezésem az Ezra Pound-i megfogalmazáshoz áll közelebb: a „Make it new, make it alien" nem egyszerű visszavitel, hanem újrateremtő és újjáteremtő gesztus.

Ebben a kétirányú világvándorlásban a modem irodalomelmélet, a pszichológia, a szociológia és sok más-lógia számára fontos és érdekes mozzanatok vannak, szinte mindaz, ami a mai tudományosságot érdekli. Legelsőként talán az időhöz fűződő viszony, amelynek legszembetűnőbb megnyilvánulási formája az emlékezés, ami a mai társadalomtudomány egyik legtöbbet vitatott kérdésköre: az emlékezés-felejtés - megőrzés szentháromsága. Turczi, az idáig elmondottak értelmében, emlékezni akar, a felejtés ellen teszi mindazt, amit tesz, a megőrzést-átadást tartja küldetésének. Küldetés? Az irodalomelmélet újabb sarkalatos pontja. Lehet-e küldetése ma egy modem költőnek? És ki az a személy, aki a küldetést magára vállalja? Személyiség-e egyáltalán a hagymahéjanként más-más arcot mutató ember, avagy héjanként más-más maszkot visel, amelyek mögött eltűnik valódi Én-je? Beleolvad-e személyisége a vele együtt épülő irodalmi horizontba (beolvaszthatná-e a Gomböntő a „közös formába"), avagy megkülönböztethető és megkülönböztetendő egyed- ként kiemelkedik belőle?

95