Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT SZALAY LAJOS - Alföldy Jenő: „És mit írva nem látsz e képen…” (Csanádi Imre: Ostorosok)

hoz képest viszonylag sikeresnek mondható) félezer évének legsötétebb időszaka, mélypontja. Az iszonyú öldöklésbe, az ország fölperzselésébe csak a mohácsi vészbe torkolló Dózsa-felkelést megíró Juhász Ferenc látomásokban gazdag költői nyelve és szenvedélye A tékozló ország révén élhetnénk bele magunkat.9 Ilyet ritkán mutat föl a nemzet irodalma - jobbára olyankor, ha régi országfők bűnei újabbak kezén köszönnek vissza.

A feloldozás ára

Csanáditól visszafogottabb alkata, de az ország történelmi helyzete is másféle stílust kívánt 1979-ben, mint Juhász Ferenctől 1954, amikor ugyancsak szörnyű idők után jutott lélegzethez az ország, ha csak rövid időre is. Az Ostorosok legfőbb, legkényesebb és csak áttételesen sugallt kérdése így hangzik: jóvátehető-e a bűn, amit Magyarország ellen a saját gazdái elkövettek, méghozzá a ránk törő keleti hatalmak ormótlan árnyékában. Folytatható-e még az élet, s ha igen, milyen árat kell fizetni érte. Béla király ősi módszerhez nyúlt: a családon belüli emberáldozathoz. Két fia és hét leánya közül az 1242 elején született Margitra esett a választása.

Nem hinném véletlennek, hogy a költői tartalékaiban és testi energiáiban kimerült, utolsó erejét összeszedő Csanádi erre a korra tekintett. Versének írásakor szívműtétek és zaklatott hetilap-szerkesztői évek voltak mögötte. Látta, miként hiúsulnak meg régóta melengetett tervei az Új Tükörnél: közművelői elképzelései helyett a bulvárízű politizálás fóruma valósult meg a hetilapnál. Mindez nyilván befolyásolta versét.

Történelmi példázat azt mutatja meg, hogy miként próbálja feloldani feszültségeit egy kívülről-belülről szorongatott, tönkre tett és lezüllött, nagy nehezen magához térő, némi eredményeket már felmutató, de változatlanul rossz lelkiismeretű társadalom. A tatárjárás után hihetetlen nehézségek között, de éledezett az ország. IV. Béla az országára törő és az országban keltett katasztrófák ellenére sikeres uralkodóként végezte pályafutását - méltán nevezték őt, túlozva persze, „második honalapítónak". Eszközeiben akkor sem igen válogatott, amikor Isten kegyelmére számítva saját sarját, az ártatlan Margitot elindította azon az úton, amelyen nem volt megállás. Szentéletű családtagokban nem volt hiány - Béla test- véménje, Erzsébet sokat használt az Árpád-ház jó hírének. Margit azonban a vezeklésnek és az önfeláldozásnak nemcsak gyakorlója, hanem a mártírja is lett fiatalon.

A tatárdúlás és a polgárháború nyomán szinte divattá lett az aszkézis. Flagelláns csapatok álltak össze és vonultak át a városokon mea culpa, mea maxima culpát kiáltozva, félmeztelenül, korbácsukkal véresre verve magukat: „vér serked a sanyarú testből, / hajlott hátok vérrel virágzik, / útjokat de csak róják roskadásig". Vezekeltek az árván maradottak, a párjukat vagy testvérüket elveszítettek, s a dögvész miatti félelem is önostorozásra késztette azokat, akik már csak a túlvilági kegyelembe vethették reményüket. Ilyen jelenetet örökített meg a Képes Krónika egyik miniatűrje. Margit is önostorozó volt. Halála után sündisznó bőréből készített korbácsot találtak ládájában, önkínzása minden képzeletet felülmúlt.

Margit nem csupán a saját üdvösségéért ostorozta-gyötörte magát: erkölcsi tiltakozását is kifejezte mindazon gonoszságokért, amelyeket saját atyafiságától és a többi országvesztő részéről tapasztalt:

Sok nyomorúság mert szívét megjárta, nagy gonoszságot mert megutálta, egy-méhben feküdt atyjafiáét,

9 Összehasonlítási alap lehet Juhász Ferenc A halottak királya című, IV. Béláról szóló eposza is, de A tékozló országot jobb példának érzem a patetikus kifejezésre.

91