Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT SZALAY LAJOS - Alföldy Jenő: „És mit írva nem látsz e képen…” (Csanádi Imre: Ostorosok)
majd a 20. század harmincas években szentté avatott Margit legendáját reánk hagyományozta. Igaz, az Árpád-házból való Szent Margit nevével más forrásoknak köszönhetően is találkozhatott: Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye, Kodolányi János Boldog Margit)a, s főként Ady Endre gyönyörű verse, a Szent Margit legendája bizonyára már diákkorában eljutott hozzá. A Margitról szóló művek gyakori sajátsága, hogy a királylányhoz közeledő férfiak természetes érzelmei felől szemlélik Margit egyéniségét, s nem képesek áthidalni azt a szakadékot, amely a világi örömökről lemondó lányt, e rendkívüli egyéniséget elválasztja tőlük. Gárdonyi a kertészfiú-hős eszével fölérhetetlen hitbeli elkötelezettségre teszi a hangsúlyt. Kodolányi könyve arra összpontosít, hogy a tragédiák jóvátételéhez nem csupán a mindent túlélő nép életakaratára, hanem az életüket feláldozni kész egyéniségekre is szüksége van a nemzetnek. Ady nagy líraisággal villantja föl Margit egyéniségében a női érzékenységet: álomlovagról, „könnyes trubadúrról" ábrándozik, s irtózik a mokány lovakon nyargalászó, erejüket véres tornákon összemérő férfiaktól. Ady a nyugati kultúra kifinomodottságát állítja szembe a pogány eleinkre emlékeztető barbár mentalitással, azzal, amelyre irodalmi ellenfelei, a dekadencia kárhoztatói szívesen hivatkoztak. Nem vitás, hogy Csanádi Ady és a Nyugat örökségét vállalta ebben a tekintetben is. Nem a szenvelgésben, hanem a feudális viszonyokat elutasító európaiságban. Csanádi felfogása - a költői „krónikaírás'' alkalmának megfelelően - a történelmi tényekből kifejlő példázatra irányul: soror Margit önként választott sorsát és korai halálát az országban uralkodó erkölcsi viszonyokkal összefüggésben ábrázolja. Az országvezetők történelmi bűnei nyomán az egész magyarság bűnhődik - a bűnösök tetteiért főként az ártatlanok fizetnek. Csanádi Imrébe mélyen beléivódott ez a felfogás, számos verse hordozza ezt a gondolatot, legalábbis a háborús versei óta.8 A magyar reformáció irodalmának ideológiai alappillére volt az a meggyőződés, hogy a főpapság és a főurak mértéktelen tobzódása s a köznép kegyetlen elnyomása vezetett 1526-hoz, az ország három részre szakadásához és a magyar nép tengernyi szenvedéséhez. Ezt a puritán felfogást művelődés- történetünk következő hullámában - amikor a cuius regio eius religio elve már kölcsönösen érvényesült - az ellenreformáció irodalma is átvette, s néha okkal-joggal fordította vissza az erkölcsiségükben ugyancsak kifogásolható református főurakra és egyházfikra. Azóta sokszor alakultak ki olyan társadalmi viszonyok, amelyekben az uralkodó rétegek botrányos viselkedése erkölcsi tiltakozásra késztette - készteti - jobbító szándékú íróinkat. A közbevetés A harmadik versszakban a krónikaíró megjegyzi: „Ne higgyük, hogy történik jobban / egyéb keresztyén országokban: / fene ispánok, fejedelmek / pogányságot mindenholott mívelnek". Elég betekinteni Shakespeare királydrámáiba, tragédiáiba, ha más nemzetek bűneivel szeretnénk vigasztalódni. Az ilyen kétes értékű önvigasztalás helyett azonban helyénvalóbb a tárgyilagosság. A külső és belső okokból egyszerre kiéleződött vetélkedésben szükségképpen megnőtt az étvágy a királyi családon belül a hatalomra s a megörökölhető, illetve megszerezhető tartományokra. Ez nem menti IV. Béla csapnivalóan rossz politikáját uralkodásának első, nagyobb felében, sem fia, az ugyancsak megkoronázott István mohóságát. Csanádi közbevetése egyúttal intelemként is hangzik. Mintha Széchenyi híres szavait visszhangozná, bár a reformkori pátosz nélkül, s bizonyos rezignációval: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók." A tizenharmadik század közepe államiságunk első (a második8 Ld. pl. Eretnek elégia, A halálba menők, Gettóba hurcolt polgárlányra, Kívül a vámson, Szonett-töredék című és más 1944-es verseit, majd később a Berdicsevi nyárfákat, a Bornemisza Pétert és hasonlókat. 90
