Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Sándor Iván: Az Argolíszi-öböl
befutott fickó. Erika mindig ott van, ahol lenni akar, adja isten, hogy ez mindig sikerüljön neki. Apámmal csak néhányszor találkozott, szép, hogy küldetett egy csokrot, talán nem is apám miatt, talán énmiattam küldte, az egyetlen szó, a név a szalagon a dramaturgiai érzékére vall. Egy professzor már mondja a sír előtt az újabb beszédet, Erika jegyzetfüzete bőrbe van kötve, mintha ékszeres dobozka volna, „Felvétel indul!", Erika ilyenkor tesz egy lépést, hogy miközben már az egész stáb mozdulatlan, magára vonja a figyelmet, apám nagy tudós volt, ismétli a harmadik búcsúbeszédet tartó férfiú, anyám arca közönyös, remélem ilyen lehet az enyém is. A tömegben látok néhány ismerőst. Az előregyártott tekintetek együttérzést üzennek, érdekes mélységük van, mintha ismereteik lennének azokról a törekvésekről, amelyek a búcsúbeszéd szerint apámat vezették, mintha áradna róluk a bizonyításkényszer, miszerint ők is, hasonlóan apámhoz, el nem fogadott felismerésekhez kívántak volna eljutni, az egyik tekintetből a szívós igyekezetét, a másikból a kudarcérzést, a harmadikból az önámítást olvasom ki, néhány pillanatra elárulják önmagukat, amikor a búcsúbeszédben elhangzik, hogy a tudomány új útjai, hogy nemzedékek hasznosíthatják, akkor minden maszk sugárzik, a gyászolók közösnek tekintik magukat abban, hogy ők ama tudás birtokosai, az új utak keresői, mintha önmagukat kísérnék az utolsó útra, persze azért ők visz- szatémek a katedrára, az akadémiai pulpitusra. Pauló forgatókönyvében peregnek úgy a dobok a várfalon, ahogy a sírásók lapátjairól hullik döngve a föld a koporsóra. A hangok mintha még mélyebbről érkeznének, apám küld válaszokat a beszédekre. Erika csokra a hant tetején, itt is talált magának feltűnő helyet, apámnak meg kellett halnia ahhoz, hogy Erika a lábaim előtt heverjen. Lassú menetben járulnak elénk a gyászmaszkosok. Van, aki hosszan ecseteli lesújtottságát, a tudomány veszteségét. Eláll az eső, becsukják az ernyőket. Fekete kabátos férfi ezüstszín selyemsálja lebeg a szélben. Meggyszín sálakat is látok. Egy fiatalemberen, talán apám hallgatója volt, fekete baszk sapka. Hol láthattam ilyen maszkos arcokat? Pauló segít a kellő pillanatban, mindig segít, persze, a Velence-film bálján, habár itt minden feketében. Pauló az egyik sírkövön áll, két keze mutató- és hüvelykujjával azzal a mozdulattal formál rombuszt a szeme előtt, amivel a rendező, mintha a kamera nézőszögéből figyelné a helyszínt. Észreveszi, hogy felfedeztem. Nem int, nem közeledik. Nem áll be a sorba, talán többre vágyik, gondolom, rögzíti magának a kavargást, elkerülhetetlen, hogy én is benne legyek számára a jelenetben, holott kívül kívánok maradni, engem azért kihagyhatna, tényleg mint egy kamera, lassan balra fordul, megpillant valakit. Az ismeretlen férfi már mellettem áll, nem biztosít részvétéről, megfogja a karomat, odébb von, volna néhány szava. Most? Igen, éppen most. Apám megbízását kívánja átadni, mondja. Pauló mintha vigyorogna, az utóbbi időben megváltozott az arca, mindig ez a kajánság ragad a vonásaira. Ne tartson semmitől, mondja a zömök, kopasz férfi. Nincs rajta kalap, az esőcseppektől fényes a homloka. Apám a számítógépében hagyott némi üzenetet, kódolta, a kódot rábízta, elolvashatta volna, de, habár apám bizalmasának 5
