Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Sándor Iván: Az Argolíszi-öböl
Anyám egymagában ül a folyosó padján. Volna még helyük mellette azoknak, akik a fal mellett álldogálnak, de úgy látom, segíteni akarnak neki a magányába húzódni azzal, hogy fenntartják számára a padot. Próbálom, minden bizonnyal eredmény nélkül, úgy nézni őt, ahogy engem nézett a nővérke. Talán mégsem eredménytelenül, mert azt mondja, nem, nem megyek be, az már nem ő, még el tudtunk búcsúzni, a szobája, az asztala, a könyvei... költözz be te oda, ezt mondta utoljára. A ravatalozó homályában nem tudom felismerni az arcokat. Egyforma gyászmaszkok. Kint az esőben egyforma fekete ernyők. Alkalmi jelmezek. Alkalmi kellékek. A gyászhuszárok elrendezik a koszorúkat. Anyám nem ül le a koporsó mellé helyezett székre. Nincs rajta fekete kalap, nincs kendő. A levegő novemberhez illően hűvös. Majd tartom fölé az ernyőt, ha elindulunk. Mindenkinek bólint, aki elénk járul. Nem szorít magához erősebben, úgy karol belém, mint ritkuló sétáinkon, hálás vagyok az eljátszott nyugalmáért. Kint mozdul az emyőerdő. A légáramlat behoz néhány szót. Apám immár átlényegült voltában is főszereplő, sosem vágyott ilyen szerepre, szerényebbre sem, csak nem szakítom meg a búcsúbeszédeket, hogy a nevében felkérjem a mikrofonhoz jámlókat, hagynák már abba a laudációkat. Persze most... de az Akadémiába nem... most meg... Szófoszlányok kintről. Apám elnéző mosollyal pillantva, kire? a kollégáira? talán rám? anyámra? mondta egyszer az egyik vendégének, ezek azt hiszik, érdekelt az akadémiájuk, tíz évet öregednek egy székfoglaló után, és aztán már soha valami jelentősebb, nekem viszont elvégzendő dolgaim vannak, éppen beléptem, no, no, Géza, tiltakozott a vendég, én a legmelegebben támogatom a jelölésedet, ne fáraszd magad, nevetett apám. Valaki azt mondja a közelemben, csatlakozzunk rögtön, ha elindul a koporsó után a család. Két hosszú beszéd. Minden felsorolhatót felsorolnak. Öregeknek tűnnek a szónokok, öregebbeknek, mint apám, nem tudom elhárítani az érzést, hogy rájuk gondolt, amikor azt mondta, hogy az akadémiai székfoglaló után tíz évet öregednek, és többé semmi jelentősét nem csinálnak. Anyám azt mondta, amikor a kórházból hazamentünk és beléptünk a dolgozószobába, hogy a rosz- szulléte előtti órában is dolgozott. Mi kezdhető apám jegyzeteivel? Az esőtől átnedvesedett kabátok szaga odakint ugyanolyan áporodott, mint amilyen a ravatalozóban a levegő. Számítógéppel is dolgozott az utóbbi években. Viszik ki a koporsót. Már csak szitál az eső. Lassan halad az autó. Ilyen kényelmesen régen sétáltam anyámmal. Nem nézek hátra, nem érdekel, hogy hányán vannak, a fordulóban azért visszapillantok, nagy a tömeg. Mondom anyámnak. Belém karol. Olyan a tekintete, mint apám ágya mellett a nővérkéé volt. A kocsin a koszorúk között fehér rózsacsokor. Fehér szalagon ezüstszínű betűkkel Erika neve. Felirat nincs, csak a név. Indiában forgatják a Maughamfilmet. Nem a sáros utat, nem a kocsit, Erikát látom jegyzetfüzettel a kezében George Váradi oldalán. Nem tudom, ki rendezi a Maugham-filmet, biztosan 4
