Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 1. szám - Sándor Iván: Az Argolíszi-öböl

Sándor Iván Az Argolíszi-öböl Ha fel is szakadt apámból az utóbbi időkben valami abból, ami, úgy éreztem, még számára is megválaszolatlan, ha törekedett is rá, hogy ne csak a tudását próbálja megosztani velem, be kellett látnom, hogy a nagy beszélgetés, amit áhí­tottam, azért késik, mert annyi évtized munkája után sem gondolta, hogy eljutott olyan válaszokig, amelyeket érdemes rám hagynia. Az intenzív osztály lepedőkkel elkerített ágyán már nem tud beszélni. Talán még észleli a jelenlétemet. Egymáshoz szorítom felette a két tenyeremet, lassan szétnyitom, mintha úszó­mozdulatot tennék, elvezetem az arca felett. Nincs már erre sem válasza. A nedvezés rákocsonyásodott a szemgolyóra. Az arcbőr ráfeszül a csontokra, az állcsont kihegyesedik. Az infúziós tartályban még süllyed az oldat. A nővér mellettem áll. A maszkká merevedett arcot nézem, de úgy érzem, a nővér engem figyel. Fiatal, a tekintete mégis anyám tekintetére emlékeztet. Mint aki azért van ott, hogy most már csak rám vigyázzon. Már a párnát igazítja, az infúziót kapcsolja ki, mégis miközben a halott apámat nézem, nem tudok szabadulni a nálam fiatalabb nővér anyáméra emlékeztető tekintetétől, s ez maga a borzalom, mintha ettől szólalna meg az apámmal való végső beszélgetés tárgysorozata, amire már nem kerülhetett sor, apám belépett a beléphetetlenbe, talányokig jutott, ahová mindig igyekezett, de a megnevezésük­re nem talált szavakat, még a görögjei között sem. Sóhajszerű nyögést érzékelek. Túlnanról érkezhet? Mintha annak az üzenete volna, hogy valamire mégis rátalált? A nővérkéé a sóhaj. Kihátrál az ügyeletes orvosért, rajtam hagyva a tekintetét, ami a borzalom érzését keltette fel bennem, holott szelíd volt. Úgy nézett rám, mint valakire, aki itt végérvényesen egyedül maradt, s ő ezt jobban tudja, mint az, akit a gyengéd tekintete végigsimít. Részlet 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom