Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Sándor Iván: Az Argolíszi-öböl
Sándor Iván Az Argolíszi-öböl Ha fel is szakadt apámból az utóbbi időkben valami abból, ami, úgy éreztem, még számára is megválaszolatlan, ha törekedett is rá, hogy ne csak a tudását próbálja megosztani velem, be kellett látnom, hogy a nagy beszélgetés, amit áhítottam, azért késik, mert annyi évtized munkája után sem gondolta, hogy eljutott olyan válaszokig, amelyeket érdemes rám hagynia. Az intenzív osztály lepedőkkel elkerített ágyán már nem tud beszélni. Talán még észleli a jelenlétemet. Egymáshoz szorítom felette a két tenyeremet, lassan szétnyitom, mintha úszómozdulatot tennék, elvezetem az arca felett. Nincs már erre sem válasza. A nedvezés rákocsonyásodott a szemgolyóra. Az arcbőr ráfeszül a csontokra, az állcsont kihegyesedik. Az infúziós tartályban még süllyed az oldat. A nővér mellettem áll. A maszkká merevedett arcot nézem, de úgy érzem, a nővér engem figyel. Fiatal, a tekintete mégis anyám tekintetére emlékeztet. Mint aki azért van ott, hogy most már csak rám vigyázzon. Már a párnát igazítja, az infúziót kapcsolja ki, mégis miközben a halott apámat nézem, nem tudok szabadulni a nálam fiatalabb nővér anyáméra emlékeztető tekintetétől, s ez maga a borzalom, mintha ettől szólalna meg az apámmal való végső beszélgetés tárgysorozata, amire már nem kerülhetett sor, apám belépett a beléphetetlenbe, talányokig jutott, ahová mindig igyekezett, de a megnevezésükre nem talált szavakat, még a görögjei között sem. Sóhajszerű nyögést érzékelek. Túlnanról érkezhet? Mintha annak az üzenete volna, hogy valamire mégis rátalált? A nővérkéé a sóhaj. Kihátrál az ügyeletes orvosért, rajtam hagyva a tekintetét, ami a borzalom érzését keltette fel bennem, holott szelíd volt. Úgy nézett rám, mint valakire, aki itt végérvényesen egyedül maradt, s ő ezt jobban tudja, mint az, akit a gyengéd tekintete végigsimít. Részlet 3
