Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
az egyik felét betette a kazettába, üveg mögé. A tekintetes kuncsaftot, a bakát-dadát, együtt és külön-külön lefényképezte, nekem is van olyan. Nem tudom, nem adtam nektek egy olyan képet? Na mindegy. És akkor előhívta bent a kis vándor-sötétkamrájában. Igen ám, de nem volt mindig nyár meg tavasz. Volt tél is, és volt rá eset, hogy bizony a plusznál alig volt enyhébb a hívó, négy-öt fokos. Akkor aztán az ember kálium-hidroxid pasztillákat, zsírszódát rakott bele, hogy mégis előjöjjön. Amikor előjött, akkor két dolog következett: előhívta a kis negatív papírt, fixálta egy kis ideig, leöblítette, rátette egy vékony, kifixált, átlátszó filmre, gumihengerrel rányomta, közben a papírnak a tiszta felét hívóban puhította, ellenkező oldalra rátette a vékony filmre, rányomta, egy pillanatra megvilágította, majd levette róla, tovább hívta. Ez volt a gyorsfénykép. A bromaryt papír egy szerencsés papír volt, mert abban az időben is bizonyos szempontból enyhén rózsaszínű volt, egy kis ortokromázia már volt rajta. A retusról majd még szólok. De gondoljunk el egy 9*12-es térben egy alakot. Díszmagyarban, kucsmával, karddal, bundával, szőrmével. Hát nekem egy aranysujtást kellett csinálnom a papírképre, vékony ecsettel, három-négyféle színnel, hogy az ragyogjon. És nem lehetett az akvarell alatt, mert akkor nem látni a képet, azt úgy kellett csinálni, hogy hasonló legyen, jó legyen. Én egy képért kaptam nyolc pengőt. Rónai Dénes nagy név volt, az kapott érte százharmincat. És amikor a Kiss-féle fotóvállalatnál voltunk, mondhatom, mert elmúlt már, minden szezonban csináltuk a Rónai-specialitást: gyerek a gyümölcsöstállal. Azt az idegen nem tudta, mert minden rendelő más rendelő volt, de amikor nekem egy héten hoztak nyolcat-tízet, majdnem ugyanolyat, akkor én nagyon jól tudtam, hogy ez egy Rónai-féle sablon volt. Angelónak is megvolt a hatféle sablonja, azt jobbra-bal- ra fordította összesen, kész. Volt neki nagy királynő, kis királynő..., szóval minden. A főméltóságú kabátja Horthy kormányzó-portrét is csináltam: 50><60-as akvarellt. A főméltóságos kabátja majd egy hétig ott lógott előttem az összes rendjelekkel. Még fel is próbáltam, de azt nem látta senki. Ilyen rajzlapszerű Wachmann-papírra készült a nagyméretű nagyítás, Na, azok a papírok már nincsenek. Hogyha nedves retust csinálnak festékkel, akkor egy kis epeoldatot készítsenek hozzá, pár csepp formaiinnal, németül oxengallen, nem tudom, ki tudja megjegyezni, ha szerencséjük van, tán sikerül. A fényesítő folyadék is ugyanez. Az előnye az, hogy ugyanarra a helyre többször rá tud menni. És egy nagyon enyhe fényt ad. A szakmánk egy időben föllendült, de aztán mindig lejjebb-lejjebb csúszott, főleg, amikor a villanyt bevezették a műtermekbe, akkor a sok jó képzettségű fényképész, miután az alapismerete hiányzott, elromlott a műfénynél. A legtöbb elromlott. Most meg megőrültek a villantóval. Hát kérem szépen, a Jehuda Halévi száz évvel ezelőtt írt egy verset: Orvos van-e köztünk? Nincs. Jól van. Száz évvel ezelőtt írta a következőt: „Míg jobb kezed receptet ír, már pénzért nyúl a bal. Lassan gyógyít a balzsam, ír, de a pénz az kell hamar. Ha beteg szép kis nő hívott, ott ülsz, míg meg nem un, de vénnel végzet perc alatt, s már kívül vagy ajtón-kapun. A tollad gyilkos tőr biz az. Hegyes, mint óriási tű, mit leír, ölő sok betű. Hóhérhoz csak bűnös kerül, de te ártatlant pusztítasz jutalomért büntetlenül." Száz éve írta. Atyám, nagyon nagy lelki problémám van A múltkorában Halason voltam, Kiskunhalason. Nagyon jó társaság volt ott, nemcsak a fotóról beszélgettünk. Nem szakemberek voltak, az irodalomról is sokat beszélgettünk, 99
