Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kiss Gy. Csaba: Dunapataj a történelem fókuszában
magukat a tulajdon, a szabadság, az emberi méltóság védelmében, és az embertelen zsarnokságot képesek voltak itt megdönteni. Azt hiszem, érdemes erre a pillanatra is emlékezni. Június 18-ára és 19-ére. A beszélgetés valójában nem az eseményeknek a pontos fölidézésére kíván kísérletet tenni, hiszen nagyon kevés történész van Magyarországon, elsősorban Romsics Ignác (aki sajnos nem tud közöttünk lenni a mai alkalommal), aki alapos levéltári kutatásokat végzett a 19-es pataji eseményekkel kapcsolatban. De legalább ennyire fontos - úgy vélem és úgy gondolom, hogy jelen lévő kollégáim is egyetértenek velem - annak boncolgatása, hogy mit jelent a közösségi emlékezet, hogy mire emlékezünk, mire akarunk emlékezni. Mi az, amit ki tör lünk az emlékezetből, illetve kitöröltettek velünk, és hogyan lehet az emlékezetet, a történelmi tudat folyamatosságát visszaállítani. Az egész országban, sőt a kommunista totalitarizmust megtapasztalt egész Közép-Európában óriási nagy kérdés, miként lehet szembenézni a múlttal, az elmúlt évtizedekkel, szembenézni 1919-cel. Hiszen a diktatúra lényegéhez tartozik az, hogy át akarja írni az emlékezetet. Az emberekkel meg akar taníttatni egy olyan történelmet, egy olyan múltat, amely őt igazolja, a zsarnokságot. Három kérdésről szeretnénk beszélni. Az első kérdés magára a kommünre, az úgynevezett Tanácsköztársaságra vonatkozik. Hogyan értékeljük 80 év után ezt az eseményt, az első magyarországi tragikus, totalitárius diktatúrát? Hogyan értékeli a történetírás, a tankönyvek és a közvélekedés. Ma Magyarországon, azt hiszem, a fölnőtt lakosságnak a többsége még a „dicsőséges Tanácsköztársaságról" tanult, a 133 napról, amelyet a kommunista diktatúra előzményének és pozitív példának tekintettek. A második kérdés természetesen az 1919-es Duna melletti népfölkelésre, parasztlázadásra - sokféle módon értékelték - vonatkozik, hogy mit tudunk róla, hogyan helyezhetjük el 1919 történetében azt a fölkelést, amely Dunapatajon kezdődött. Nagyon sok kézikönyv - majd idézek belőlük -, tankönyv meg sem említi Dunapataj nevét. A XX. századról szóló összefoglalások inkább csak Kalocsa környéki, Duna melléki lázadásról, fölkelésről, ellenforradalomról beszéltek. Árnyékban marad az, hogy az egész Dunapatajon kezdődött, Dunapataj volt a kiindulópontja ennek a mozgalomnak. A harmadik kérdés pedig: hogy miképpen maradt meg itt, Patajon és a Duna-Tisza közén ennek a mozgalomnak, ennek a fölkelésnek az emlékezete, mit tudnak erről, hogyan tanítják az iskolában, és tanítják-e, egyáltalán tudnak-e róla, hiszen nemzedékeken át nem szólhattak erről, még otthon is féltek róla beszélni. Ezek után engedjék meg, hogy bemutassam a kerekasztal-beszélgetés résztvevőit, mégpedig ábécésorrendben. Tehát a beszélgetés résztvevői: Mellettem ül Bárth János, akit talán ismernek. Hosszú évekig a kalocsai múzeumnak volt a vezetője, idevalósi a környékre. Jánoshalmán született, néprajzkutató-történész, aki a Duna-Tisza közének történetéről számos tanulmányt, könyvet tett közzé, és jelenleg a kecskeméti Katona József Múzeum munkatársa. Pastyik István történész, tanár is volt Dunapatajon, ő a Pataji Múzeum létrehozója. Szakály Sándor, aki szintén járt már Dunapatajon, a Hadtörténeti Intézet munkatársa Budapesten. A két világháború közötti magyar katonai elittel, a csendőrséggel foglalkozott. Idén tavasszal jelent meg Volt-e alternatíva? címmel tanulmánykötete, ahol a második világháborús magyar történelemmel foglalkozik. Tőkéczki László szintén nem ismeretlen Dunapatajon. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem művelődéstörténeti tanszékének a docense. Történész, a századforduló és a két világháború közötti korszaknak a kutatója, nagyon sok tanulmányt és könyvet közölt ezekről a kérdésekről. Most a könyvhétre jelent meg tanulmánykötete, amelynek az a címe: Történelem, eszmék és politikák. Végül azt hiszem, hogy az illendőség azt kívánja, hogy magam is bemutatkozzam, Kiss Gy. Csaba vagyok, az ELTE művelődéstörténeti tanszékének docense. 74
