Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Zalán Tibor: Tóth László fordított zuhanásai (tűnődés-forgácsok)

Az én vagyok, nem én vagyok, vagyok-e én, én vagyok-e kérdéssorra fűzi fel magát a nyelv közegén belül. Örök kérdések ezek, de nem mindegy, hol és mikor teszi fel őket magának az ember. És önmagán belül is, ki teszi fel őket. Akkor is, ha biztosan tudjuk a várható kudarcot, a kérdésekre válaszokat nem kapunk, csak újabb kérdésekhez juttat el bennünket a föllelt út.

Természetesen, Tóth László számára is megválaszolhatatlanok a saját kérdései, mégpedig annak okán, hogy ezek egyszerre működnek, szétszedhetetlenül, szétszerelhetetlenül egymástól, de azt is érzi, hogy a válaszok keresése lehet maga a válasz.

Ám a számvetést a nyelv oldaláról, a nyelvben benne lét okán, egyetlen nyelvet művelőnek sem lehet elkerülni, legfeljebb ideig-óráig elodázni. Költőnk számára a kilencvenes években jött el az ideje ennek a fajta számvetésnek, szembenézésnek, rákérdezésnek. Hatvan felé közeledve, az érett és tapasztalt, nagy tudású, és a költészetet a kisujjában tartó költő már nem arra kíváncsi, ő van-e, létezik-e, az-e, aki, vagy épp nem az-e, hanem más, éppenséggel, hogy a nyelven kívül is létezik-e, létezhet-e, ő, az ember, a költő, az ember és a költő, az ember vagy a költő, a papír fölött mindig Istennel beszélgetsz-költő, de hol az a másik, a válaszoló, az Istennek elnevezett? A papíron? A papírban? Benned? Kívületek? Emlékeztetőül: Minden mondatom áthúzható, minden, mi voltam, örök - hideg csillag vagy magános égen mord kintje égő bentednek - kihűlő mondataim üszke korma - szóra nyílik a száj a nyelv a léten túliba nyal - lehet csak álmodod csak álmodod magad.

A Négy kisded értekezés az élet nagy dolgairól ironikus cikluscím az eddigiek szintézisét ígéri, megspékelve az általam annyira szeretett Tóth László-s humorral, kesemyével, iróniával, szellemességei, (ön)reflexiókkal. És nem is csalódom olvasóként. Egy, terjedelmében is nagy Ádám-verssel kezdődik, mely éppúgy parafrázisa és kifordított kesztyűje a bibliának, mint Madách drámai költeményének, folytatódik a címadó verssel, a múlt századi kis költőkről, sok-sok kesernyével és szeretettel róluk, talán rólunk, talán csak úgy. Erre üt rá a Költészet Napja című vers, melynek érintettje vagyok, hiszen én hívtam meg a rendkívül elfoglalt, sajnos épp a mindennapok piszlicsáré, időt rabló, értelmetlen dolgaival elfoglalt költőt a Kolibri Pincébe, ahol ezt a verset olvasta fel. Amúgy, íme, itt a költeményem. I Ez a második sora-bravúrral. Csak nála hátulról a negyedik sorban található a Költészet Napja című izére való pontosítás és utalás egyben. Olvasom a versben, hogy épp olvasom a versem - jelzi. Remek truváj.

Ahogy panaszosan szép a záróvers, mely a Kisded értekezés a világteremtésről címet viseli, és a hatvanadik év felé közeledő férfiak kínos orvosi problémáit emeli hahotára fakasztó régiókba. Egy fenékben turkáló urológus, heréken matató férfikéz, bármely férfi kollégánk szájára a panasz hangjait csalta volna. Tóth az első döbbenet után elröhögi magát, és úgy is marad. Hogy valóban jókedvre deríti-e a megalázó procedúra, nem ránk tartozik. De hogy hozzánk egy költői remeklés formájában ér el, az bizonyos. Megjegyzem, nem kevésbé komoly szöveg ez, mint az előzőek voltak, nem kisebb minőségben és súlyban jelennek meg bennük létfilozófiai problémák. Sőt! De mert Tóth László, és nyugodtan írom le a mondatot, nagy költővé érett a nagyon jó költőből az idők során, ezt is megengedheti magának. Kevesen tudják, még kevesebben merik, még kevesebbeknek áll ez jól. Neki - igen.

kétharmadán az emberélet útjának, a budai Irgalmasrendi Kórházban, hol egykedvűen, sztoikus nyugalommal, létbe-vetetten tűrtem, tűrtem, hogy - mintha minden ellenem fenekedne -, amúgy irgalmatlanul felnyúljanak a fenekembe, miközben mellem dagadt: járjon bár doktorom ujja úgy

104