Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Zalán Tibor: Tóth László fordított zuhanásai (tűnődés-forgácsok)
Nyilván nem nyelvkritikus gesztus ez a részéről, noha ezt sem zárhatjuk ki teljességgel. A Tóth László-i költészetben sokkal inkább valóságrész, költői valóságának a valóban benne, s nem csak virtuálisan, a kifejezés, értés-értetés szintjén mozgatható darabja. A nyelv egy különös gesztussal baráttá, ellenséggé, szerelemmé, a gyűlölet tárgyává, az elválaszthatatlanná, a megtagadhatatlanná, a lerázhatatlanná vált - kisebbfajta univerzummá. De akár nagyobbá is. Egzisztenciális tényezővé, az életszenvedés okozójává és sérelmezettjévé. Minderről, a nyelvről és a nyelvben benne létről olyan nyelvi közegben meditál a költő, amelyik leginkább érzéki, néhol brutális, helyenként ironizál, másutt önironizál, emelkedett, vagy épp a hétköznapi beszéd szintjére visszaformáltan egyszerű. Mondja magát a mondat. A nyelv élvezi benne önmagát - ismer fel valamit egy fontos pontján a kötetnek, és bölcsen elhallgatja azt a kérdést, amelyik miatt mindezt megírta. Ha a mondat magát mondja, ha a nyelv magát élvezi a mondatban, hol vagyok én, a szerző, mi a szerepem nekem, a mondat leírójának, van-e még viszonyom a saját szövegemmel, vagy az önmagában és önmagáért létezik leginkább, túl rajtam. Két szó közti lélekzetvételbe préselődött a beszélő, ha egyáltalán még létezik ez a beszélő. De akkor most miről beszélhetünk? A nyelvbe vetett teljes bizalmatlanságról-e, vagy a nyelvvel szembeni teljes bizonyosságról, netán bizalomról? Úgy vélem nem lehet, vagy pontosítsunk, nem kell eldönteni ennek a kötetnek az olvasásakor. Nem azért, merthogy nem akarunk a szerző helyett dolgozni, értelmezgetni, (feltehetően szándékos) megoldatlanságait megoldani, feltalálni a spanyol viaszkot az ő asztalára. Hanem, mert a létezhető bizalom és a létezhető bizalmatlanság szétfejthetetlen finomságban lélegzik ezekben a versekben, akár a fájdalom és a fölemelkedés, az emlékezet ifjúsága és az öregedés szembenézései, a kapcsolatok törékenysége és a rögzített kegyetlen, de megbízható létbe-feszítettsége. Természetesen, amikor a nyelv, a mondat, a jelentés fölött töpreng a költő, a saját sorsán, lehetőségein is elgondolkodik. Akárhogyan is van, ez már a betakarítás ideje az ő életében, életművében is. S mivel életét a nyelvvel való munka, piszmogás, teremtés és roncsolás töltötte ki, ideje, s most van ideje, közelebbről, még közelebbről megvizsgálni ezt a különös állatot, növényt, lényt, ami a nyelv. A nyelv úgy veszi körül költőnket, mint a hétköznapi lét összes köréje gyülekvő tárgya, személye; mosatlan edények a konyhában, vagy egy felsíró unoka. Hihetetlen természetességgel keveredik el élet és elmélet, valós és virtuális, tapasztalat és grammatikai fikció ebben az életműmetszetben. Néha rácsodálkozik ezekre, néha meg a legteljesebb természetességgel veszi tudomásul, hogy ő így él, az asztalon egy darab kenyér, vaj vagy zsír, mellettük pár eldobott szó, amott egy összegyűrt mondat, valahol a cukortartó mögött. Szerelme, családi boldogsága is a nyelvek keveredésével teremthető csak meg - ahogy a feleség, a szerelem szájába veszi a társa nyelvét, természetesen mondat formában (is). Meghittség, szoros idill, nem a nyelv szomszédságában, hanem benne, a nyelviség legkö- zepén. Szóközi testnyílás, hexameterekben lihegés, jambikus lejtések az ölben, műveltető ige-klitorisz - mi ez, ha nem a nyelvben való szeretkezés? Természetesen, nem a nyelv megbaszására gondoltunk, az más szellemiségű és kvalitású költők szokása és privilégiuma. A kötet második ciklusa, a beszédes Kint és bent cím is utal erre, s már a számadás igazi, mert gyönyörrel terhes módozatait hozza. Fiatalság, anyahiány, a seregélyekkel pörölő apa, lányával a tengerben, sorolhatnánk a valós élettények fölbukkanását a szövegekben. A költő, miután megvizsgálja, élet-mikroszkópja alatt átfogó vizsgálat alá helyezte a nyelvet, a mondatot, fordít egyet a mikroszkópon, hogy immár saját maga kerüljön a nyelv üvegtálkájára, olykor jó tíz évvel visszaforgatva az időben magát és művét. 103
