Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Orosz László: Hatvan éve (V.)

1949 őszén elváltunk a többé-kevésbé alsó tagozatunknak tekintett általános iskolától. Órát azért sem kaphattunk már ott, mert a latin helyett megkezdték az orosz nyelv tanítását. Megszűnt a hitoktatás, a tanítás előtti és utáni ima. Kezdték már számon tartani azokat, akik templomba jártak.

Sokan úgy érezték, úgy éreztük, hogy ez a helyzet valamiképpen ideiglenes. A két korábbi igazgató, Szemerey Andor és Szőts Rudolf az iskola vezetését csak félévi váltással vállalta: előbb Szemerey volt az igazgató, Szőts a helyettese, majd cseréltek. Bátorságnak is nevezhető megfontoltságuk megóvott bennünket néha elhamarkodott kijelentéseink következményeitől. 1949 decemberében Sztálin 70. születésnapját az iskoláknak azzal kellett ünnepelniük, hogy minden tanuló javít az osztályzatain. Fölvetettem: decemberben adjunk mindenkinek jobb jegyet, januárban leronthatjuk. Javaslatomat komolytalanként megrótták, és figyelmeztettek: vigyázzak, nehogy illetéktelenek fülébe jusson. Lényegében azonban így jártunk el.

Úgy gondolom, felsőbb utasításra úgy alakították ki a párhuzamos osztályokat, hogy fele-fele arányban kerüljenek beléjük volt piarista meg volt református tanulók. Aligha vitatható, hogy nemcsak a közös vallás összetartó erejét kívánták ezzel megtömi, hanem a bizalmatlanság, az egymástól való félelem légkörét is létre akarták hozni. Ez a szándék nem valósult meg. A diákok többnyire ismerték egymást, sokan közülük együtt jártak 1945-46-ban az összevont gimnáziumba. A politikai elkötelezettséget számításból vagy őszintén vállaló néhány tanuló sem fordult szembe a döntő többségben lévő „ellenzékkel". A mind jobban kívülről irányított Diákszövetségben és a más iskolákba járó tanulókat is befogadó, már nem internátusnak, hanem kollégiumnak nevezett diákotthonban éleződtek ki a világnézeti-politikai ellentétek.

Időben előreszaladva itt említem, hogy osztályomnak azt a vallásához ragaszkodó görög katolikus tanulóját, akit 1948 decemberében még rávettek, hogy — igaz, semmitmondóan - felszólaljon egy Mindszenty-ellenes tüntetésen, nem sokkal az írásbeli érettségi előtt, 1950 áprilisában a minisztérium kizárta a tanulók közül. Az eljárást bizonyosan Kecskeméten, de talán nem az iskolában kezdeményezték. Hihetőbb, hogy a diákotthonban. Nem tudom, igaz-e, hogy az volt ellene az egyik vád: megláttak az asztalán egy Vatikánról szóló könyvet - Gide A Vatikán pincéi című regényét. Velem, az osztályfőnökével már csak a határozatot közölték. Nem tehettem semmit. Nővére, az Operaház három év múlva Kossuth-díjjal kitüntetett művésznője is csak azt tudta elérni, hogy egy év múlva másutt érettségizhetett.

Ebben az évben már nem voltam internátusi nevelőtanár. Az iskolával is lazult a kapcsolatom. Talán a '49 nyarán a szaktanítói tanfolyamon való működésemre fölfigyelve, talán befolyásos állásba került volt Eötvös-kollégista társaim javaslatára megbíztak a magyar és latin tantárgy szakfelügyeletével a szegedi főigazgatóság területén, az akkori Csongrád, Csanád, Dél-Pest és Bács- Bodrog megyében. Nem volt könnyű szakfelügyelőként elfogadtatnom magamat. Jogosan találtak túlságosan fiatalnak, tapasztalatlannak. Azt hihették, hogy politikai feladat végrehajtására kaptam megbízatást. Néhány, főként négyszemközti beszélgetés azonban többnyire elegendő volt ahhoz, hogy meg78