Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Orosz László: Hatvan éve (V.)

győződjenek: tévedtek. A magyartanárok többsége a népi írók híve volt abban az időben. Én is.

Németh László az életét képekben bemutató könyvben úgy emlékezett, hogy szakfelügyelője voltam Vásárhelyen. Valóban szakfelügyelőként jártam ott 1950 kora tavaszán, de ő akkor már nem tanított. Vele való ottani találkozásomra talán érdemes néhány mondattal kitérnem, mert jellemző a korra. A Bethlen Gábor Gimnáziumban egy fiatal tanár óráján nem is az anyaghoz kapcsolódva tett elítélő megjegyzést a korábban ott tanító Németh Lászlóra. Óra után közöltem vele, hogy Németh Lászlót nagyra becsülöm, korunk legkiválóbb magyar írójának tartom. A kolléga arca földerült: „Délután szívesen elviszlek Laci bácsihoz, itt él Vásárhelyen, jóban vagyok vele, gyakran meglátogatom."

Örömmel mentem el vele a Bercsényi utcai házba. Személyesen akkor találkoztam először Németh Lászlóval. Nem voltam előtte teljesen ismeretlen, olvasta drámáiról (Széchenyi, Eklézsiamegkövetés) a Magyarokban megjelent recenziómat, néhány írásomat a Válaszban is. Hosszan beszélgettünk tanításról, irodalomról, az ország helyzetéről. Leginkább arra a mondatára emlékszem, hogy mindnyájan azt a rendszert szolgáljuk. „Te tanárként" - fordult a fiatal kollégához -, „Te szakfelügyelőként" - mondta nekem, „én fordítóként" (akkortájt fordította Vaszilij Groszman Sztyepan Kolcsuginját).

A szakfelügyelettől korán elment a kedvem. Újra meg újra meggyőződtem arról, hogy az előírásokhoz való ragaszkodás elfojtja a tanulókkal való kapcsolathoz nélkülözhetetlen tanári egyéniséget. Kitűnő kollégákkal találkoztam: úgy tartották az órájukat, mintha ott sem lennék. Érdekelt, amit hallottam, láttam. Majdnem elaludtam azoknak az óráján, akik ragaszkodtak az óravázlatukhoz. Nem mindig mondhattam el vagy írhattam le őszintén a véleményemet.

Az iskolában kevesebb órám volt, iskolán kívül ritkábban szerepeltem, mint az előző évben. A Katona Társaság megszűnt, illetve beolvadt a Magyar-Szovjet Művelődési Társaságba. 1949. november 11-én, Katona születésének évfordulóján a sírjánál beszéltem. Művéből azt a tanulságot vontam le: „Soha ne feledkezzünk el emberi életünk legdrágább kincséről, a szabadságról!"

Fővárosi kapcsolataim meglazultak. Ritkán utaztam már Budapestre, levelezésem is ritkult Eötvös-kollégista barátaimmal. Az a két folyóirat, a Válasz meg a Magyarok, amelyekhez kötődtem, megszűnt. Szó volt ugyan arról, hogy a Válasz csak ideiglenesen szünetel, de miután Sárközi Márta Nyúl utcai háza is ráment a nyomdaadósságra, nem lehetett ebben hinni. Az Erdei vezette Parasztpárt nemcsak kihátrált a Válasz mögül, hanem egyenesen ellene fordult. Nem került sor egyesztendős irodalomtanári tapasztalataimat összegező cikkem megjelentetésére. Vargha Balázs lektori véleménye különben is elutasító volt, s a szerkesztő, Sárközi Márta is úgy találta, érződik rajta „a nagy igyekezet, nehogy mondjon valamit".

1950 tavaszán-nyarán két albérleti szobámból tettek ki: az egyikbe egy káder, a másikba egy szovjet tiszt költözött. Végre nyár közepén főbérlethez jutottam: egyszoba-előszobás lakáshoz, konyha és illemhely az udvaron, vízcsap az utcán. Ide már a menyasszonyom bútorával költöztem.

Házasságkötésünkkel egyelőre vámunk kellett: menyasszonyomat, a tanítónőképző tanárát is „beiskolázták" egy fővárosi munkaközösség-vezetői tanfolyam79