Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Zelei Miklós: Összeszikráztatni különböző életeket (Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal)
emberben ezt a hangulatot. De volt, amikor személyesen éltem át ugyanezt. Például, mikor a Bakonyban harcászkodtunk. Mivel nekem raktárosként éppen akkor semmi munkám nem akadt, azt mondták, hogy na, öcsém, akkor te leszel a diverzáns! És akkor én voltam az egyik leküzdendő feladat, és jó néhányszor földhöz vágtak a többiek, mert jöttek rám vagy tízen, elkaptak mint diverzánst, átmentek rajtam, szóval leküzdötték, és mentek tovább. De volt olyan feladatom is, a mai napig látom magam előtt, hogy amikor jöttek a harckocsik, egy kötéllel ki kellett húznom az útra az aknákat, ez is egy harcászati akadály volt. És akkor a tankok megálltak! Emlékszem, én egy félméteres kis fenyő mögött bújtam el. Kaptam három darab babkonzervet, mint védekezési eszközt, a harckocsik ellen. És akkor megálltak a tankok, mert meglátták az aknát, amit kihúztam eléjük. A zsinór egyből a fenyőfa mögé vezette a figyelmüket. Leállították a motorokat, még ki is hallatszott, ahogy rádión beszélgetnek, majd az összes tank rám állította a csövét. Mondom, jól van, biztos megvan a helyzet, és mennek tovább. Ehelyett elkezdtek lőni! De azt én nem tudtam, hogy vaklőszerrel. Úgyhogy a három babkonzervet hátrahagyva futottam befelé az erdőbe. — Ilyen közelről még a vaklőszer is veszélyes...- Persze. És mekkorát szól egy tank! Az első napokban, emlékszem rá, fél borjúkat akasztottak ki a fákra, és azokba lőttek bele harckocsival, hogy nézzük meg, milyen hatásos a lőszer. Meg a géppuska is.- Milyen hatása volt? — Hát leírhatatlan! He-he. Amikor először meghallottam a tankot, hogy mekkorát durran az ágyúja, én hasra vágtam magam. Kidőltem azonnal a sorból. A miénk olyan laktanya volt, ahová nagyon sok sittest behoztak, ez volt a koncepciója a laktanyánknak. Nap mint nap mentek a bicskázások, vagy olyan dolgok, hogy számíthatott az ember arra, hogy éjszaka a nagylábujját összekötik a farkával, és bedugnak egy égő papírdarabot a lábujjai közé. Ezek napirenden voltak. Nagyon kemény kiképzés volt. Azzal kezdődött az öreg katonák között való elhelyezkedés, hogy bejöttek az öregek és kivágták az ablakon a kályhát. Olyan fizikai terror volt, hogy az valami hihetetlen. De aztán valahogy túléltem. Kapartam a naptárban a napokat, ahogy fogytak. Ezzel tudtam lélekben megtartani magam, meg körülbelül írtam ötszáz levelet azalatt a tíz hónap alatt. Folyamatosan leveleztem, aminek köszönhetően persze folyamatosan nyomnom kellett a fekvőtámaszokat, amikor megjött a posta.-Miért?- Egy levél egy fekvőtámasz, kettő már négy, három már kilenc. Ezzel szórakoztatták magukat az öreg katonák.- Volt rangjuk?- Tizedes, szakaszvezető, ilyesmik voltak.- Volt valami neve ennek az ezrednek?- Nem tudom, hogy mi volt a neve. Az az igazság, hogy nem igazán akartam én ebben benne élni.-Nem is kaptál rangot, mikor leszereltél?- Nem, nem. Sima honvédként jöttem ki. Nagyon furcsa volt, hogy amikor bevonultunk, akkor személyvonattal hoztak le Pestről Nagyatádra, ami déltől, azt hiszem, este kilencig jött. Már azt hittem, hogy valahol Jugoszláviában járunk, ennyit nem lehet utazni egy országon belül! Amikor megérkeztünk, név szerint fölpakoltak bennünket, tízünket egy teherautónak 56
