Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Géczi János: Veszprém-esszé

désére, azaz arra, hogy egyik vasárnap délután otthonukba meghívva tea, avagy néhány pohár bor mellett megbeszéljék velem a Csatár-hegyi hétvégi ház kertjének rejtélyeit, beavassanak kisvárosi titkaikba, megtárgyalják az aktuális regnálók egyikének-másikának riherongykodását. Vasárnap délután nagyon szeretetre méltó a város: a történeti magon kívül, ahol rossz időben turisták tolakodnak, soha senkit nem látni sem az úttesten, sem a járdán, de még az udvarok ösvényein, illetve lépőkövein sem. Szerintem a vasárnapi délutánokon a városlakók önvizsgálatot tartanak és megfeledkeznek az időről. Ilyenkor bizonyosan nincs sem erkölcs, sem erkölcstelenség. Ilyenkor nincs történelem.

A vasárnap többi napszakában - kivéve az estét és a hozzátapadó éjszakát -, miként a többi napokon is, a veszprémiek nem tartózkodnak a lakásukban.

Akadnak napok, amikor arra ébredek, hogy nehézzé váltam. Ilyenkor ki nem mozdulok a házamból, napközben gyakran a kertbe sem lépek ki, hanem jó könyvet keresek, és szárnyakként fölcsatolom a vállamra, hogy elrepüljek innen. Az utóbbi másfél évben azonban nem találtam sem olyan napot, amelyben a tömegem csökkent volna, sem elég megbízható könyvet, hogy kiemeljen ebből a váraljai ingatlanból. Néha összeszedtem magamat, megtartottam az óráimat, vitatkoztam az önmagát helyi fenevaddá átképező dékánnal, többnyire hagytam, hogy oroszlánnak higgye magát, nem figyelmeztettem arra, hogy állatkertben él, nem pedig a szavannán, és ha tehettem, szélirányt vettem az utat, elszaladtam addig, amíg nem éreztem, hogy ott már a délvidék. A napok azonban mindig velem tartanak.

Mire ötvenöt évessé korosodtam, s a mosógépbe annyi mosnivalót gyömöszölök, hogy némelykor képtelenné válik a feladata teljesítésére, a kutyám frizuráját féloldalassá nyestem, majd megtetszik, és nem korrigálom, a tavamban fertőtlenítőszer-túladagolással kékké festem át az aranyhalakat és a zöld kecskebékát, ráébredek, hogy az, amit egykor arányérzéknek neveztem, elromlott bennem, és nincs más választásom, újra meg kell találnom a mértéket, amely a diófának árnyat ígér, a tulipánszirmokat időben visszacsukja s a hegyoldalon legörgő kövek útját megszabja.

A napok, a város és az öregedés ellen, kezdetben először a naplementékről, verseket költöttem; újabban, lemondva a szövegalkotás áhítatáról, esténként naplementét nézek. A kertem erre különösen alkalmas, mert minden napszak megterem benne, kivéve az alkonyatot: a hegygerincen álló, mai kinézetét az 1980-as támfal-rekonstrukcióval elnyerő vár ezt az egyet ellopja tőlem. Úgyhogy a magam naplementéi olyanok, hogy ugyan csupa fény az égbolt, évszakoknak, szeleknek, esőnek-párának megfelelően más és más ragyogású, de már a sötét fekete levében ázik alant a ház, a ház alsó udvara, az utca és a városrész, több a hangja, mint a színe, én pedig a nappal nehezékét, mintha zakót, legombolom magamról, meztelen felsőtesttel kiülök a kertem legfölső teraszára, lábamat belelógatom a hűvös estébe, és bámulom a sokszínű eget. S ha ilyenkor megkondul a sok templomban lakó harangok egyike, megszólal és perlekedni kezd egyikmásik madár, vagy denevérek kezdik széles bőrszámyukon suhogásukat a tavam fölött és a rajzó szúnyogok közül válogatják zsákmányukat.

27