Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
a tudathasadás alapmondatai benne vannak a legburjánzóbb művekben is. Kimondta a kimondhatatlant, csak mindig visszahőkölt annak következményeitől. Az általa villantott fény igazságaitól. Igazságtartalmait körüljárta, vizsgálgatta, mondta, mondogatta - mondjam ki: nemegyszer dekorálta - mellette félelmeit. Olyan volt az a kor, így lehetett beszélni, így félt a költő a beszédétől is. A Fekete Saskirályban ez alól a kényszerképzetes védekező kimondástól is felszabadult. Beidegzett beszédmódjától ha nem is szakad el, de most már a kimondás, a továbbmondás a dekorációba is belehelyeztetik. Nem a tőmondatok láttatják az egyes mű gondolati vázát, hanem - mint pályája elején, a Fekete páva esetében - a teljes műben végig él a vívódás, a harc az emberben alapozódó rossz ellen. Költészetét nehéz megközelíteni filozófiailag, képei nem nagyon válnak szimbolikusan egyedi tartalmak hordozóivá. Tele van szövege olyan szavakkal, melyekben a gondolat csak homályosan fejeződik ki. Adódik a kérdés, miképpen is értsem ezeket a szavakat, mint 'remény', 'erkölcs', 'megmaradás', más helyütt a 'hit' szó szerepel többször. Mondatban: „Mert a remény: erkölcs." Vagy: „Mert szolgálat a költészet is, mi lenne más: az ember felnőtt bizalma a megmaradásban." Vannak kiemelt szavai, melyek megnövekednek, s amilyen mértékben növekednek, úgy válnak jelentésükben egyre homályosabbá, tétova leszek, már nem tudom, hogyan is értsem őket. Költészete akkor szép, amikor ábrázol, gyönyörű metaforákat talál konkrét dolgok megjelenítésére, de amikor gondolatilag próbál megragadni valamit, akkor nem felemeli a verset, hanem ellaposítja. Ha így olvasom: a kor lehúzó erejével találkozom. A filozófiailag definiálandó szavak elveszítették a kimondás lehetőségét. A költő metaforáival járta körül a kimondandót. Ez a beidegzettség megmarad a Saskirály esetében is. Csakhogy itt már - éppen a „kegyenc-szindróma" okán - éppen a metaforavilág rákényszeríti a költőt a személyes felelősségvállalás kimondására. A szembenézésre nemcsak a korral, hanem az egyes ember önnön felelősségével is. Ezáltal válhat modellértékűvé. Egyedülállóvá. Kollégám, akinek - versről lévén szó - véleménye meghatározó jelentőségű számomra, röviden és tömören ezt mondja: azt hiszem, Juhász költészete megmarad. Én még hozzáteszem, aki elmulasztja ennek a kései remeknek az olvasását, annak valami kimarad az életéből, eszmélkedéséből. Esztétikai gyönyörködéséből. * * * A huszadik századi irodalom - mint korábban is annyiszor - modemnek nevezte magát. Mára talán már túlléptünk ezen a legutóbbi „modernségen" is. Talán kellő távlatból pillanthatunk vissza rá. Úgy tűnik fel a számomra most és itt, hogy az a „modernség", amelyet a posztmodem a huszadik század utolsó harmadában önmaga legitimitásának megszervezésére visszamenőlegesen definiált, magával a kiváltójával együtt - amely lassan zárómozzanatként válik szemünk láttára történelmivé - múlttá alakul. Mit hagyományoz utókorára? Magam részéről a mélység és magasság összeszövését Szabó Lőrinc Tücsökzené)ében, vagy Pound Énekek című eszmélkedésében fogadom magamévá. De most búcsúzásul Szabó Lőrinc két fordításával gondolom összefoglalhatni mindezt. „T. S. Eliot. Utóbbi csakugyan olyan nagy volna?" - kérdezi Naplójában a világomlás pillanatában, úgyszintén a tücsökzenés vigasztaló éjszakában. És válaszként lefordítja The Fiollow Men című ciklusát, benne a létezés szélsőségeit összefogva és az univerzum törékenységét is érzékeltetve. Beleszőve az imádkozó ember szavait. Benne formálva a „tragic joy" elégiái hangnemét: Ez a végső találkahely egymáshoz tapogatózunk s kerüljük a szót gyülekezve a dagadt folyó innenső partján. 71
