Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

Vakon, hacsak

fel nem ragyognak újra a szemek, mint az alkonyi halálország örök csillaga és százlevelü rózsája egyedüli reménye az üreseknek.

(In this last meeting places We grope together And avoid speech

Gathered on this beach of the tumid river

Sightless, unless The eyes reappear As the perpetual star Multifoliate rose Of death's twilight kingdom The hope only Of empty men.)

És melléteszi az Ariel-dalok egyik legvalószerűbb, egyben legmisztikusabb versét, a mágusok utazásáról (The Journey of the Magi - Mágusok utazása):

Mindez nagyon rég volt, emlékszem,

és akár másodszor is megtenném, de mondjátok meg,

mondjátok meg azt,

azt, hogy: mihez vezettek bennünket azon a nagy úton,

Születéshez vagy Halálhoz? Volt ott születés, határozottan, meggyőződtünk róla, és semmi kétség. Láttam én már születést és halált, de azt hittem, hogy különböznek; ez a Születés

kemény és keserű haldoklás volt számunkra, amilyen a Halál, a halálunk. Visszatértünk a helyeinkre, ezekbe a Királyságokba, de többé nem igen fértünk össze, a régi rendben, az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe.

Másik halált szeretnék.

Ha én választhatnék egy huszadik századi költői antológiához mottót, ezt az Eliot- mondatot választanám: „I should be glad of another death". És mellé Szabó Lőrincnek a „vergődő magány" ellenében fogalmazott, az emmausi jelenetre figyelő mondatát tenném mellé a magyar költészetből: „Maradj velem, mert beesteledett!"

Belepillantottam a - ma már - múlt század költői szövegeibe, én rájuk kérdeztem, és most továbbadom:

hány szál szövődött és mennyi szakadt, s ami pezsdűlt, hogy ült nyomtalan el, s búvópatakként hogy tört újra fel?

A szín forog, és amit elhagyok, egészítse ki a ti álmotok.

72