Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
sa. Ezt az etikai jellegű bizakodást esztétikailag is hitelesítette a művek kompozíciójában, csakhogy a poézis ereje másutt tartotta fogva. Amit poétikailag hitelesen bontott ki: az a „tékozló ország" és a „szivárványszínű cethal". Történelemben is, létbölcseletben is: a tékozlás és halál. Ennek a küzdelemnek záróverse a hosszú című Latinovits-sirató, amely majd évtizedig a Juhász-költészet záróversének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet éli át poétikailag: a meghalás, az elnémulás, „a többi néma csend" költői-művészi pillanatában, amelyet oly halálok reprezentáltak, mint Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Jékely Zoltáné, Kormos Istváné, Kondor Béláé, Latinovitsé, Huszáriké, és olyan költői hallgatások, más műfajra váltások, mint Vas Istváné, Nemes Nagy Ágnesé. Juhász Ferenc vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors kimondását. Hárman kezdtek akkor vitát a csenddel: izgatott fájdalmas, szinte hisztérikus élni akarással Ágh István; a csend ijesztő világának megidézésével kiáltó versciklusával, a Leszállás az éjszakába cíművel Lakatos István, és egyetlen, klasszikusok költői képeire emlékeztető értékű és fenségességű búcsúztató képpel Juhász Ferenc, a Latinovits-sirató zárásában. Ebből a Fortinbras-szerepből kellett kitépnie magát a költőnek. De lehetséges-e a történelem ellenére alakítani nagy költészetet? Lehetséges-e a boldogságot megélni, amikor a társak elhulltanak, amikor a közösség, amelyben él a költő, egyre inkább csúszik a megoldatlanságok szövevényébe? De hiszen Dante is ugyanabban a száműzetésben írta a Paradisót mint az Infernót. Juhász Ferenc nem elhagyja azt a történelmi párhuzamot, amelyet a Latinovits-siratóig kritikusai már oly pontosan megrajzoltak/megrajzoltunk. Csak túl ezen egy - ezt is magában foglaló - másfajta esztétikai vállalkozásba kezd. A hangsúly eddig az ember és történelmi csapdáinak szembesítésén volt, a baloldaliság tragikus meghasonlásának felmutatásán és átélésén. Ekkortól: az embert személyes sorsában a boldogság esélyével méri. Nem kivonja felelőssége alól, de a felelősségvállalásra alkalmasabbá nemesíti. Az aszkézis helyett az öröm elve alapján élő embert fogalmazza. És ez nem lefokozza, de felemeli, ellenállóbbá teszi költészetét. A téma kezdetben szinte még nem is változik, de az attitűd (Babits kedvelt szava a poé- zisról beszélvén!) máris lényegében más. Elképzelhető lett volna ez a Miklós-mise korábbi kötetben? Verset írok. Eddig már 80 oldal. Gondoltam, iszunk egy pohár whiskyt. Nem hívtalak, nem mentem. Ültél az öreg bőrfotelben szétvetett lábakkal, szinte feküdtél, mint egy keresztre feszített bohóc - zöld imádkozó sáska, nyitott szád odvas halotti szoba, égő gyertyák fény- rács-ravatalháza, égő gyertyafogsorú ravatalszoba-szádban százezer koporsó, és minden koporsót felnyitottam, és én feküdtem a piros koporsókban kürtökbe-öltözötten, haláltűz- bizonyítottan, százezer bajszos aranykürt hörgőit tűzpárdúc-ásítozással... .. .Igyunk egy pohár whiskyt, ne a halált igyuk, a létezést igyuk, a létezés megtisztít, őrjöngve habzó fény anyag-fény alak, Hit: megáldalak, áldalak fényemben, gőgdacos hitemben, most és mindörökkön örökké. Amen. És emellett a Szentkuthy-idéző mellett a Téli napban Schéner Mihály játékai tűnnek elő, éppen a legjellemzőbb Juhász Ferenc-i versnapszakban: a hajnalban. Kakaskukorékolás. Kint kakasok a hóban. Schéner Mihály hatalmas piros, fehér pettyes rongykakasai, a kitömött Ébredések, a piros posztó-szakállú, piros posztótaréjú Hajnali Őrzők, Hajnali Árulók kékposztó tollsarló farok-páfránybokorral! 67
