Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
ki azt, amire a század nagyjai képtelenek voltak. Amit esztéták poétikailag anakronizmusnak véltek költészetében, a vates-hangú énköltészet megtévesztő beszédmódját arra alkalmazza, hogy kimondja az alkotásban: a bűn bennem van. Az én metafizikailag alkalmas olyan célképzetes vállalásra, amely a bűn fedezetéül szolgálhat. Teleki Illyés felfedezte drámáját éli át Juhász Ferenc, a „kegyenc"-séget keresi meg az emberben, hogy ettől a bűntől megszabadíthassa az egyes embert. Mindenki számára „külön-külön" felkínálja ezt az utat. Egy életet szán a modell kidolgozására. Addig megy a „kegyenc"-i úton műveiben, amíg a korábbi művek zsákutcájára rá nem döbben. Reménykedés és ellenállás össze nem egyeztethető. A Fekete Saskirályban eljut annak kimondásához: én bűnös vagyok. És amíg mindenki meg nem keresi önmagában is a „kegyenc"-ség „cinkosság"-ónak esélyét, addig a század egybeszerkesztett bűnösségéből nincs kilépés. A posztmodern éppen ennek az egybeszerkesztett labirintusnak a felmutatása. A sokféleségnek a monológot konzerváló szerkezetét mutatta fel. így szerkesztett tudattal nem élhet az ellenállás. A „nem ellenállás" gandhista eszménye tárja fel - utólag - a század történelmi kiszolgáltatottságának a mechanizmusát. Juhász Ferenc túlélte a kiszolgáltatottságban ellenálló barátait, - hát kimondja a kiszolgáltatottságnak az egyes emberekbe kódolt mechanizmusát. „Ilyen érvényes és létező irodalmi szemléletformák összjátékaként azután igen összetett textuális »valóságok« hozhatók létre, melyek az irodalmi világteremtés (történeti) szabályai szerint formálódnak meg, s így alkotnak immár csak az irodalmiság jelközegében értelmezhető jelentéseket. Nem valóságanalóg módon, hanem a jelrendszer kialakította nyelvi jelentéstér megsokszorozásával: nem valamiféle szövegformában megjelenített »látványt« vagy »világszeletet« közvetít ilyenkor a szöveg, hanem olyan poétikai útmutatásokat ad, amelyek az olvasói tapasztalatban felhalmozott (társítható) képzetek egy nem-integratív, középpontmentes, a külvilág rendezőelveitől független logika szerint rendezik újra. Nem a valószerűség paradigmatikája, hanem az esztétikai jelentésvilág eddig nem tapasztalt módon szabad és egyéni kiterjeszthetősége teszi lehetővé a tapasztalatiság határainak posztmodern túllépését. Mindenekelőtt azzal, hogy a posztmodernség a nyelvi megformáltság módját minden más poétikai tényezőhöz képest feltétlen és elsődleges jelentőséggel ruházza fel" - ismerteti a Fekete Saskirály megjelenési évében az akkoriban bayreuthi egyetemi oktatói helyéről hazatérő Kulcsár Szabó Ernő az akkor legkorszerűbbnek feltűnő irodalmi irányzatot. Kell-e ennél látványosabban összhangban lenni a világirodalommal? Juhász Ferenc sajátos költői útján nem lehet véletlen, hogy egy majd' három évtizedes verscsíra éppen egy megadott időben szökken szárba, méghozzá egyszeri megformált- ságát (1983) ismételten meghaladva. Mondjam azt: a Fekete Saskirálynak 1988-ban így és akkor kellett megszületnie. Pontosabban: ebben a formában és abban a pillanatban a legszerencsésebb csillagállás alatt ölthetett testet. Mikor kezdődik új korszak egy költői pályán? A kortárs rendszerint utólag figyel fel rá. Amikor 1984-ben megjelent A boldogság című kötet, szinte alig vette észre a kritika. Pedig micsoda jósló fájásokkal volt telített! Előző évben szemlét tartott eddigi költészetén Juhász Ferenc, a válogatás címe: Remény a halálig. Benne és általa élete infemóját úgy élte újra, hogy az már új költői világ felé mutasson: a halottak országából kilátást nyisson. „A csontváznak a földben már nincs reménye... Az ember nélküli természet a betöltődő törvény. A remény egyedül az emberé. Mert a remény: erkölcs. Mert erkölcse csak az embernek lehet. Döntése is az életre, halálra... Mert szolgálat a költészet is, mi lenne más: az ember felnőtt bizalma a megmaradásban". Csakhogy addig: mindez remény volt, a halálvilág ellenében kimondott akarat. A költő a „halottak királya" volt még, de bizakodó hit-szavai már ellenpontozták költészetének elementáris halál-vízióit. Pontosan fogalmazott a válogatáskor: etikai teljesítmény lehetett csak mindaddig a hit szavainak megfogalmazá66
