Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
A Juhász-pálya korábbi eszménye, az épülés itt ellentétével szembesül, amely mindent lehetetlenít. Az ellenléttel. Az értékek megsemmisülésével. Amely benne munkál a világ- egyetemben éppúgy, mint az emberi történelemben és a személyes sorsban. Találkozott egy közeggel, amely megnevezhetetlen, kifejezhetetlen, felmutathatatlan: mégis létezik, van, hat, ereje minden valóságos vonatkoztatási pontot befolyásol. Mégsincs lokalizálható helye, sem a fizikai világban, sem a történelemben, sem a személyiség alkatában. A nyelv által befogható dimenziók között meghatározhatatlan. Mit tehet a nyelv művésze, ha ilyen ellenerővel találkozik? Magába fogja és tömör, néma hallgatásba gombolyodik (mint tették halálba hullott társai), - vagy kivágja magát: teremt egy pszeudomítoszt, amelynek segítségével formát ad a formátlannak, keres egy erős-kötött szerkezetet, amelyben elzengi a szembesülés alaktalan léttényét, és kiválaszt egy költői hangnemet, amelyen előadja a valójában kimondhatatlant. Sikerülhet ez? Ha egyensúlyt tud teremteni a létező világ, történelme és személyisége hagyományos formái és a feltalált alaktalan, nevezhetetlen, megragadhatatlan ellenvilág között. Juhász ennek esztétikai formáltságát teremtette meg. Azt a kifejezési pillanatot találta el, amelyet az imádkozó európai ember ebben az ellentmondásos dramaturgiaigrammatikai formulában él át évezredek óta: et ne nos inducas intentatione, séd libera nos a malo. Mert miért kell megszabadítani a gonosztól, ha előzőleg már kisírtuk, hogy ne vigyenek a kísértésbe? Mert állandó egyidejűség van bennük: a kísértés és a gonosz léte egyazon közeg, amely önmaga elszabadítására vonz benne az emberben és történelmében egyaránt. A megfogalmazhatatlan különbözés: amely állandóan megbontja az embert. Belülről. Nem része az embernek, mégis benne él. És egyben ellene van. A személyes létezés esélye: ha ellenében nyilvánulhat meg. Imádkozhat ellene, és örvendhet, ha valaki, költő, ihletett pillanatában ráérez az ember veszélyeztetettségének ily lényegi állapotára, és egyben talál olyan áthidaló keretet (pszeudomítoszt, cselekményt, nyelvezetet, hangnemet, versformát), mellyel formába önti találatát. Formát ad a formálhatatlannak. Az is nagy teljesítmény, ha klasszikus nagyságrendű költő tartani tudja irodalmi rangját, pályája ívét sajátos logikájával folytatja tovább. Nagyobb bátorságot feltételez úgy tovább alakítani a pályaívet, hogy még volt híveinek jó része is megkérdőjelezi az újabb műveket. Az pedig meglepetésszámba mehet, ha látszólag vesztes helyzetben olyan mű születik, amely a világirodalom legújabb törekvéseinek szintjén teremt egyedi jellegű remekművet, egyben modellértékű művészi megnyilvánulást. Juhász Ferenc a Fekete Saskirály című eposzával olyan művet hozott létre konok következetességgel, amelynek alakuló motívumai szinte „a levegőben voltak". Prózai, költői és elméleti művek jósolták, keresték, várták. Az első posztmodem költői műremek mégis ott született meg, ahol nem is remélték. A maga egyediségében is korszakos jelentőségűén, évtizedekkel keletkezése után máig is szinte figyelemre alig méltatottan. A világ látta meghasadni az emberlétet - és alkalmazkodni próbált hozzá. A történelmi jelenetek során egy-egy szörnyszüleménnyel szembe is fordultak, közben a másikkal megalkudtak. A „haladás" nevében megalkudtak, költőként koszorúval koronáztattak időnként az emberiség alkalmi előnyeire várva. Nem első eset a történelemben a kollektív megalkuvás. Majd letisztul a vérgőzös jelen, és talán a jövendő egyfajta jóléti világgal lehet terhes cserében. Az időben feltárul a Sartre és környezete, sőt Picasso contra Raymond Aron és Camus vitája. Az árulás lélektana. (Olvasd: Tony Judt amerikai történész A francia értelmiség 1944 — 1956 című, a XX. Század Intézet által 2008-ban megjelentetett, a magyar kiadás számára átdolgozott könyvét, - a napokban lett Európában az „év könyve" - és mellette Ferenczi László, szerintem, az eredeti könyvnél is gondolatgaz- dagabb utószavát!). Juhász Ferenc a nagy európai rendszerváltás előtti pillanatban nem publicisztikusan, hanem egy belülről régóta, hosszan előkészített műalkotásban mondja 65
