Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

wenn ein Glückliches fällt" (Szabó Ede fordításában: „És mi, az egyre növő boldogság / álmodói, mi úgy hatódnánk / meg, már szinte a döbbenetig, / mint, ha lehull, ami boldog", Teliér Gyulánál: „a fólszálló öröm" és „hogyha lehull, ami boldog", Tandori Dezsőnél: „a boldogság fokozását vélők" és „ha lehull, aki boldog").

Ez az ittlét boldogságát a múlandósággal egybeérzékelő szemlélet az, ami oppozícióra készteti az európai lírában megképződött ok-okozati egymásutániságot (például József Attila már említett Eszmélet című versében: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra").

A rilkei „Hiersein" és „Dasein" megjelenése ez a versben, amely egyszerre jelenti a tett nélküli képek és a képek nélküli tettek jelenlétét. Mind a kilencedik, mind a tizedik Rilke-elégia az embernek a nyelvvel való viszonyát is felveti, mint a világban való létezés „miként"-jének meghatározóját.

Idézek a kilencedikből: „Sind wir vielleicht hier, um zu sagen: Haus, / Brücke, Brunnen, Tor, Krug, Obstbaum, Fenster, - / höchstens: Säule, Turm... - aber zu sagen, verstehs, / oh zu sagen so, wie selber die Dinge niemals / irmig meinten zu sein”. És a tizedikből: „Und höher, die Sterne. Neue. Die Sterne des Leilands. / Langsam nennt sie die Klage: Hier, / siehe: den Reiter, den Stab, und das vollere Sternbild / nerulen sie: Fruchtkranz. Dann, weiter, dem Pol zu: / Wiege, Weg, das brennende Buch, Puppe, Fenster. / Aber im südlichen Himmel, rein wie im Innern / einer gesegneten Hand, das klarenglänzende M, / das die Mütter bedeutet..." (Tandori Dezső fordításában a kilencedik: „Talán azért vagyunk itt, hogy azt mondjuk: ház, híd, / kút, kapu, korsó, gyümölcsfa, ablak legföljebb: / oszlop, torony... de tényleg mondani, értsd meg, / ó, úgy mondani, ahogyan a dolßok, mélyeiken sem, / nem, nem gondolták volna, hogy így vannak". A tizedik: „S följebb: csillagok. Újak. A fáj dalom föld csillagai. Lassan / nevezi meg őket a panasz: - Lásd, ott: / a Lovas, az a Bot, amaz meg, a teljesebb csillagkép, / íme: Gyümölcskoszorú. De tovább, a pólusig, így jön: / Bölcső; Út; Égő Könyv; Bábu; Ablak. A déli / égen pedig, oly tisztán, mint egy áldott / kéz tenyerében, a tündöklettel csillámló M, / a nagy Mindenség közelítése: az Anyáké...")

És ha eddig Yeatset és Rilkét összeolvasták, hadd csatlakoztassam ebbe a társaságba a magyar József Attilát is. Hiszen a harmincas évekbeli legjobb barátainak egyike, Fejtő Ferenc utolsó éveiben hívta fel figyelmemet arra, hogy „József Attila olvasta Rilkét, nekem is felolvasta, tőle ismertem meg, addig nem ismertem a Duinói elégiákat. Rokonának érezte, próbálta fordítani is, csak már nem volt rá ideje” (beszélgetésünket feleségem a véletlenül nála lévő magnetofonjára is felvette, dátuma: 2004. augusztus 18. Kérdésemre - tudott-e annyira németül? - azt válaszolta még: „Annyira tudott. Különben is először szótárral olvasta"). Az idézett szövegek folytatásaként tehát joggal olvashatom a „Költőnk és Kora" című vers indítását, a dolgokat megnevezni akaró, a hangokig lebontó analízist, amely ebben az összeolvasásban éppen a megnevezés cselekvése:

íme, itt a költeményem.

Ez a második sora.

K betűkkel szól keményen címe: „Költőnk és Kora".

Ez még hangsúlyosabban jelent meg a harmadik sor egyik fogalmazványában: „Szabály szerint költi kényem."

Másrészt megjelenik a cselekvés nélküli kép, a természet, a hasonlat, a fausti Gleichnis, amely a huszadik században is a tragikus léthelyzet feloldásának poétikai megjelenési formája. A Tizedik duinói elégiában: „ Aber erweckten sie uns, die unendlich Toten, ein Gleichnis, / siehe, sie zeigten vielleicht auf die Kätzchen der leeren / Hasel, die hängenden, oder / meinten den Regen, der fällt auf dunkles Erdreich im Frühjahr" (Tandori Dezső fordításában: „Am ha a vég63