Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

alapján bolondnak minősít. József Attila Tverdota által számba vett alkotói önértékválsága szerintem ebből, az egymást felerősítő életrajzi-biológiai helyzetből és poétikai megoldás- keresésből eredeztethető.

Ezzel szemben a kortárs költő, Vas István a vers dalolhatóságát (egy konkrét nótához kötöttségét) és a verset záró kép felől visszafelé haladó szerkesztettség boldog alkotói han- goltságát hangsúlyozza. Megérzi a mélypontban összesúlyozódó kiindulási lehetőséget, a Semmi ellentett horizontját, a dallá formált Valamit. Én pedig éppen ebben a viszonyított- ságban figyelem a Tao te king szuggesztióját éppen ebben a versben.

Akár a vers kezdetétől eredeztetjük a költemény genezisét (Tverdota), akár a zárókép megalkotottságának utólagos értelmezéseként fogjuk fel a vers elejét (Vas István): mindkét magyarázat szerint éppen a nyelvi konvenciókból való kioldás az alkotás kimondott célja, a vers belső történetének témája. Elölről: a hangok újrakomponálása a fogalommal szemben; hátulról: a jelző és jelzett közötti logikai egyezség felmondása egy pszeudokép megalkotása során. Mindkét leírás bizonyító erejű, egyik sem megy túl a tárgyszerűen köthető - életrajzi és poétikai - eseményekkel való kapcsolódáson. Kérdésem: elvben kizáró ellentétek-e a tragikus és a boldog; és József Attila verse esetében a két leírás kioltja vagy éppen felerősíti egymást?

Az 1992. június 18-19-én Pécsett József Attila költészetéről tartott tanácskozás különböző indíttatású és témájú előadói egy dologban egybehangzóan arra a következtetésre jutottak (jutottunk), hogy a Nagyon fáj kötet (1935) utáni, életrajzilag tragikusan - feltehetően öngyilkossággal - megszakadó pályaszakasz egyfajta poétikailag leírható derű megfogalmazására törekszik (főként Beney Zsuzsa költő és esszéista, Horváth Iván filológus és Szőke György pszichológus előadásaira és hozzászólásaikra gondolok; magam ott éppen a Tao te king poétikai hozadékára utaltam éppen ebben a vonatkozásban). A megnevezésben konszenzusra ugyan nem jutottunk. Nekem is csak utólag, az előadásokat reflektálva hívta fel a figyelmemet Kurdi Mária professzor, az ír irodalom szakértője a megemlegetett József Attila-versekkel egyidős kései Yeats-versek (az 1936-39-es Last Poems kötet darabjainak) visszatérő kifejezésére, a biográfiai és a poétikai események dialogikus ellentétét hangsúlyozó „tragic joy" formulára. Példaként: „Hector is dead and there’s a light in Troy; / We that look on but laugh in tragic joy" (The Gyres - „Hektár halott és Trója lángot vet; / Aki látja, gyászos örömmel nevet.” - Kúpok); „All things fall and are built again, / And those that build them again are gay” (Lapis Lazuli - Kálnoky László fordításában: „ledől s felépül valamennyi mű, / s ki felépíti újra, mind vidám").

De ne csak a magunk olvasatára hivatkozzam, az ír költő egyik monográfusa, Louis Mac Neice éppen emiatt a hangnemi megoldás miatt hasonlítja már 1941-ben Rilkéhez Yeatset: „Mind Yeats, mind Rilke, az általuk megismert szenvedés, zavar és reményvesztettség ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy a Művészet, s mi több, az Élet fő hajtóereje az öröm. A tizedik Duinói Elégiában alapvető paradoxonként a megszemélyesített Panasz vezeti a nemrég meghalt ifjút az Öröm forrásához, és azt mondja neki: »Emberi körben megtartó folyam-áram« [Tandori Dezső fordítása], Yeats is azt tartja, hogy a Panasz el tud vezetni az Öröm forrásához, és egyik kései versében leírja ezt a nagyon is igaz paradoxont: »Hamlet és Lear vidám« [Kálnoky László fordítása] — Kleopátra öngyilkossága végül is az élet értékének és az életörömnek is érvényesítése. Ahogy Rilkének, a maga elhagyatottsága ellenére fel kellett tételeznie, hogy az Ittlét gyönyörű, Yeats a csalódások során eljutott ehhez a következtetéshez: »A Barlang megremeg, / Egyetlen szót zúg: 'örvendezzetek!'« [Szele Bálint fordítása]"

És ha már Yeats monográfusa Rilke felé fordítja figyelmemet, én is idézhetem a Duinoi elégiák tizedik darabjának zárását, ahol a Glück-kifejezés hangsúlyos jelenléte éppen ezt a kettősséget vonzza; a „steigendes" és a „fällt", a növekvő és a lehulló ellentétét fogja egybe: „ Und wir, die an steigendes Glück / denken, empfänden die Rührung, / die uns beinah bestürzt, /

62