Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
jövőjének nekivág; ahogy zúg a lomb, a tenger, ahogy vonítanak éjjel a kutyák... Én a széken, az a földön és a Föld a Nap alatt, a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad - mindenség a semmiségbe', mint fordítva, bennem épp e gondolat... Űr a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn. Mint léggömböt kosarához, a testemhez kötözöm. Nem való ez, nem is álom, úgy nevezik, szublimálom Ösztönöm... Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. E világban dolgozol s benned dolgozik a részvét. Hiába hazudozol. Hadd most azt el, hadd most ezt el. Nézd ez esti fényt az esttel mint oszol... Piros vérben áll a tarló s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sír az apró gyenge gyep és lekonyúl. Lágyan ülnek ki a boldog Halmokon a hullafoltok. Alkonyúl. Két tárgyilagos leírását ismerjük a vers keletkezésének, amely egymást kiegészíti és mégis lényegileg ellentétes interpretációt tesz lehetővé. A filológus Tverdota György professzor az életrajzhoz kötve tragikusan logikus keletkezéstörténetet mutat be: az idegileg ekkor már súlyosan beteg, depressziós költő orvosai-barátai unszolására a témátlanságot, az ihlethiányt teszi meg versalakító és szervező - ha nem is erővé és nem is ihletté, de legalább - tematikává. Hiszen József Attila életműve építkezése során éppen a legnehezebb életrajzi pillanatban találkozik poétikája megújításának költészete egészéből következő problémájával. Barátainak aggódó vélekedése, orvosainak szakvéleménye, de magának a költőnek is önmagával tudatosított arcképe egyként a bolondlét biológiai tényével fenyegetik. És ez az állapot egybeesik azzal a poétikai gondolkozásában elkövetkező változással, ami alkotói eszközének, a nyelvnek az alkalmazásában ahhoz a pozícióhoz jut el, amelyet a filozófiai közgondolkozás Hérakleitosz óta éppen a szocializációs konszenzus 61
