Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
Ez esetben a poétika által felszabadított sokféleség nemcsak az individuális szabad akarat teherpróbája, hanem a személyes létezés elrendezettségének, biztonságérzetének megnyilvánulása. Ha mindezt kiterjesztem - mint javasolta maga Schrödinger is - a poétikában is megjelenő „hézagokra", ezzel tudatosíthatom mindazt, amelyet Goethe már a maga gyakorlatában, és az általa „világirodalomnak" nevezett mezőben valaha megfigyelt. Ugyanakkor olyan tendenciákkal is szembesülhetek, amelyek a huszadik század folyamán a vallási ökumenének is alkotóelemei. A magam részéről Schrödinger ötlete mentén figyeltem fel olyan poétikai megoldásokra, amelyek összeolvashatóak a tudós fizikus kérdésfeltevésével, egyben pedig a magam poétikai rendjében határesetet jeleznek, a modernség dialogikus jellegének felmutatásával tendálnak a szintetizáló jelleg megformáltsága felé. Megjegyezve természetesen, hogy korok és nézőpontok bármikor átrendezhetik a viszonyítási szempontokat, új kérdező horizontokat nyithatnak, ennek megfelelően másfajta olvasási - és ebből következően: összeolvasási - trendeket kanonizálhatnak. Ugyanakkor Szabó Lőrinc szavával én is elmondhatom: „ha itt és most és én tekintem: / így forognak a csillagok!" Szabó Lőrincnél ennek a versnek a kezdő felütésétől („Törvényszék? Én is az vagyok!") számíthatjuk költészetében a Kritik der praktischen Vernwn/f-beli kanti kategorikus imperatívusz közismert szállóigéjének („Zwei Dinge erfüllen das Gemüt mit immer neuer und zunehmenden Bewunderung und Ehrfurcht, je öfter und anhaltender sich das Nachdenken damit beschäftigt: Der bestirnte Himmel über mir, und das moralische Gesetzt in mir") tudatos felülírását, a morál és az igazság kérdésének relativizálását. Nem véletlen, hogy az 1932-es Te meg a világ kötetében éppen az 1931-es keletkezésű Tao Te King és a Rigvéda című versek után következik. Feltételezésem szerint az ok-okozati felfogásmódnak drasztikus opponálását József Attila egyik utolsó verse, a „Költőnk és Kora” jeleníti meg legkarakteresebben (megjelent a költő által szerkesztett folyóirat 1937. októberi számában). József Attila az 1934 nyarán publikált Eszmélet című versében még tudatosan a kauzális gondolkozás határhelyzetének megélését vezeti fel, jelölve a külső és belső világ egyszerre megélésének útját: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj - egy nap süt idebent"; de egyben ugyanennek poétikai érvényét még meg is kérdőjelezve: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret". Ennek következtében azzal az antinómiával találkozik, amellyel Schrödinger gondolat- menetét követve is találkozhatok: „Hérakleitosz tudja, hogy az álomban és éber állapotban tett érzékelések között önmagukban nincs különbség. A valóság egyetlen kritériuma a közösség. Ennek alapján konstruáljuk meg a reális külső világot. Minden tudatszféra részben átfedi egymást - nem éppen ennek tulajdonképpeni értelmében, ez lehetetlen, hanem olyan testi reakciók és közlések révén, amelyek megértését kölcsönösen megtanultuk. A tudatok közös része alkotja a valamennyiünk számára közös világot [...] Aki az utóbbit nem ismeri el [...] bolond; vagy úgy cselekszik és beszél, mint egy alvó; mert az álomban elfordul az ébren levők közös világától a saját álomvilága felé." Ebből következően felvetődhet a kérdés: ha Énünk maga a világkép, azonos az egésszel, és ezért nem lehet annak része, akkor hogyan magyarázható, hogy a tudat-Ének száma nagy, a világ viszont csak egyetlen. A „tudatok közös része" hogyan alkotja a „valamennyiünk számára közös világot"? Hogyan lehet, hogy a részleges tudattartományok tartalmai részben fedik egymást, és aki hallucinációit vagy álomképeit összetéveszti a valósággal, őrültnek nevezzük? Ez az a pont, ahol természettudós gondolkozás és poétikai cselekvés keresztezi egymást: az egymást fedő tudattartományok kommunikációja nyelvi eszközzel történik. A kérdés a nyelvi meghatározottság kérdését is felveti: „a tudatszférák kérlelhetetlen elkülönültsége, egymástól való teljes és kifürkészhetetlen kizártsága következtében pillanatnyi kételyünket fejeztük ki, vajon egyáltalában képesek leszünk-e valaha határozottan állítani, hogy tapasztalataink 59
