Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Bíró-Balogh Tamás: Ilia Mihály szakirodalmi bibliográfiájához
megjelent kínai regényét (A farkasok dicsérete), és külön szólt - vélhetőleg Magyarországon egyedül - a manysi költőnő, Szvetlána Gyiniszlamova Vízcsepp című könyvéről („Amíg csak élek, őrzöm anyanyelvemet"). Az utóbbi években megnőtt a személyes hangú köszöntők-emlékezések száma. Ez, ha lehet így mondani, „életkori specifikum": Ilia Mihály, túl a hetvenen, a „nagy emlékezők" korába ért, s az általa is gyakran emlegetett illyési kézfogásokból neki is sok megadatott, szó szerint is. S bár kapcsolathálózata lefedi az összes kontinenst, az utóbbi években a lokálisan is közelebbiekről írt. Köszöntötte a barátokká lett egykori tanárait, Tóth Bélát (Aki előttem járt) és Péter Lászlót (Találkozás a nyolcvanadikön), év-, illetve majdnemévtársai közül Szőke Györgyöt (A Szauder-istállóban) és Láng Gusztávot (A kolozsvári szóló), tanítványai közül Fűzi Lászlót (Akik utánunk jönnek), Lengyel Andrást (A Fekete ház lakója) és Grecsó Krisztiánt (Egy távollévő szavai a Bródy-díj átadására), külön jegyzetben emlékezett azokra az ismerősökre, barátokra, Akik elmentek. Külön blokkot alkotnak azok a portrészerű írások, amelyekben az egykori Jugoszláviában élő magyar alkotók irodalmi kapcsolatok alakjairól szól: Bordás Győzőről (Könyvek árnyékban), Maurits Ferencről (Maurits nincs jelen, de van) és - Spiró György mellett - részben Ladik Katalinról (Két könyvheti emlék), s mindenképp ide sorolható az egy konferencia kapcsán írt, talányos című Danilo Kis magyar író? is. Teljesen új téma, és így teljesen új, a hatodik tömb Ilia Mihály írásai közt az, amelyben a róla készült ügynöki jelentésekből „szemlézik". Az „ügy" iránt érdeklődők számára köztudott, hogy Ilia Mihály évtizedeken keresztül a Belügyminisztérium III/III-as osztályának megfigyelése alatt állt, ún. célszemély volt - Ilia Mihály megfigyeltetése nem egy esetben nekik is személyes ügyük volt. Akik viszont ezt nem tudták, azok - a (cél)személytől elvonatkoztatva - az államhatalom működéséről kapnak beszámolót. Ezek az írások jelentős részben a belügy III/III-as osztályának szemüvegén keresztül szólnak, mert az egykori megfigyelt mindegyik darabban egy vagy több róla készült „iratot" közöl. A téma 2004-ben jelent meg először írásaiban: a Szőke Györgyöt köszöntő visszaemlékezés végén szólt arról, hogy emlékeik a belüggyel közösek, mert - mint később megtudta - egy lehallgatókészülékekkel felszerelt egyetemi szobában beszélgettek ekkoriban leginkább, s ezekről a találkozókról jelentések készültek - melyeket éppen a köszöntő írása idején várt a hivataltól. 2007-2008-ban sorjáztak aztán az időközben megkapott igen vaskos irattömb szemlézésével született cikkek. Már címük is beszédes: „A bejutáshoz való kulcsokkal rendelkezünk", „...társadalmi veszélyessége jelentős", Itt a vége?, Elszigetelni, lejáratni, valamint Jellemrajz — III/III-as módra, ugyanakkor a témát más írásaiban is érinti, mint például „A vers az, amit mondani kell" vagy Hatvanéves a Tiszatáj című jegyzetben. Keserédes ezekben a „közreadó" hangja: hol finom iróniával, hol maró gúnnyal idézi a családi tragédiákra tekintettel nem lévő, emberéletet megnyomorító, szakmai pályafutást kisiklató, viszont ma már valóban megmosolyogtató hivatalossággal írt dokumentumokat. (Személyes tapasztalatom, hogy amikor az egyik besúgói jelentés - melyben a célszemélyt „Dr. 1."-ként jegyezték - nyilvánosságra került, Dia Mihályt barátai-ismerősei napokig „heccelték" ezzel a névvel.) Azonban a célszemély most a háttérben marad: sosem a ráállított ügynökök róla szóló jelentéseit közli - ennek is nagy irodalma van, elég csak Csapody Miklós különböző helyeken megjelent írásaira, vagy Péter László Az én besúgóim című könyvére (Szeged, 2007) utalni -, hanem a rendőr-főkapitányság által kiadott, a besúgókat és a titkos megbízottakat eligazító biztosítási és intézkedési tervet, tájékoztatót, összefoglaló jelentést. A III/III-as iratok arról is tudósítanak, hogy a belügyes szervek a Tiszatáj éléről való távozása után is „számoltak" vele mint „Szerkesztővel" (ez volt az ügyiratokban Ilia Mihály egyik fedőneve). Tizenkét évvel főszerkesztői lemondása után robbant ki az 198667
