Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Gyulai Zoltán: Az „egy gondolkodás atlasza” (Tandori Dezső Ördöglakat című kötetéről)
leníti egy belső hivatkozásrendszer felállítását (tartalomjegyzék), illetve megnehezíti a kötet intézményesen elfogadott metadiszkurzusba való bevonását (kritika). Mindezt tovább bonyolítja, hogy a paratextus és a textus (mint főszöveg), és a textuson belül elkülönülő egységek (pl. versek, rajzok, fejezetek, ciklusok stb.) hagyományosan jól érzékelhető határvonalai itt voltaképpen eltörlődnek: nehezen állapítható meg például egyes rajzoknál, hogy a felül vagy alul (esetleg oldalt) szereplő szöveg címnek tekintendő-e vagy kommentárnak, esetleg eleme a „kompozíciónak". (Paratextuális elemként csak az [időnként szintén elhagyott] „TD" monogram és a szorosan hozzáfűzött dátum fogadható el). Végsősoron a textuális és grafikus elemek azonos szintű érvényességét az adja, hogy a kézírás és a rajzolás vizuálisan is képes megőrizni valamit a létrehozás eseményjellegéből, míg a nyomtatásban megjelenő szöveg esetében ez lehetetlen1. A kézzel írt szövegrészeket átjárja a rajz vonalvezetésének esetlegessége, így grafikus jelentéslehetőségekkel egészítődnek ki, azaz egy szó szerinti ismétlés a nyomtatott szöveg eszköztárát meghaladó többletekkel élhet (például a jól megformált és az elnagyolt íráskép közti különbség jelentősen módosíthatja az értelmezést). Ezzel párhuzamosan a textuális elemek grafikus játékba hozása, tematizálása is a kötet jellemző eljárásai közé tartozik; ilyenek például a végtelenjei, a hiányjel, a felkiáltójel, az „i" betű stb., amelyek az írásjelként betöltött funkciójuk és ábrázoló elemként való felhasználhatóságuk közti határon jönnek játékba, átmenetet, de időnként feszültséget is létrehozva a vizuális jel grafikus és grafematikus jelölésmódjai között, amely feszültség voltaképpen a nyelv szekvenciális-dinamikus és a kép egyidejű-statikus jól ismert szembenállásából eredeztethető. Ugyanakkor Tandori írás- és rajzművészetével kapcsolatban nem csak a nyelvi és képi reprezentáció eltérő lehetőségeit és viszonyait kell figyelembe vennünk; az életmű Tandori által is „máig" érvényesnek tartott (és a tárgyalandó kötetben is feltűnő gyakorisággal újraidézett, újramondott) poétikai és filozófiai „eredethe- lye"-ként is meghatározható első két kötete ugyanis láthatólag mondás és csend, hangzó beszéd és némaság problematikáját igyekszik mindegyre megközelíteni, igaz, eltérő irányokból. A Töredék Hamletnek című kötet (rendkívül sokat elemzettidézett) paradigmatikus érvényű Koan III. c. kétsorosának szóhasználata például nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem (csak) az irodalmi megnyilvánulás (elsősorban mégiscsak) textuális dimenziójában értelmezendő a némaság ténye, hiszen első vonatkozásában éppen a hang helyetteseként jön szóba, amit persze az első olvasásra redundánsnak látszó második sor rögtön felül is ír; az a némaság, vagyis a második soré, már a mi kérdő névmással jelölt behelyettesíthetetlen helyettese, vagyis a felfoghatatlan némaság határáig radikalizált költői kérdés; még éppen kimondható. (Ennek értelmében veendő a kötet és az idézett vers paradigmatikus státusa: Tandori legendás produktivitása, fáradhatatlan szövegtér-építkezése és -felmérése - igazságtalan egyszerűsítéssel élve - éppen ennek a határolhatatlan helynek [ennek a ,,behelyettesíthetetlen"-nek] megkörnyékezésére és kömyéké1 Ugyanakkor pl. a Koppar Köldüs című kötetben mégis lehetségesnek látszik (többek közt) az írógép nyelvmódosító és -roncsoló jelentőségére való rájátszás által a megírás esetlegességének, időben való szituáltságának kiaknázása. 44
