Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Kollár Árpád: Jelenné tenni a múltat – a gépangyal tekintete
ténelemfelfogások érvényességi körét, értelmező korrekciókat rendelve Hayden White, Derrida, Baudrillard megállapításaihoz. A posztmodem elméleteket jellemző arányérzékkel vegyíti a modernség szemléletmódjával, érvényben tartva Balassa Péter meglátását, miszerint figyelemre méltó „az író egész életművét jellemző mértékletesség, ami a modem és a posztmodem közötti dinamikus egyensúlyozást illeti: ebben a vitában a komplementaritás és kölcsönös korrekció mellett voksol." (Balassa Péter: Sándor Iván meditációi a regényről) Elméleti tudatosságát mutatja, hogy kerüli az „emlékező írás" csapdáit. „Az «emlékező írás» tagadja a távolságot szerző, szöveg, az írás tárgya és az olvasó között. Valamennyien egyetlen pontban találkoznak. (...) De éppen arról van szó, hogy nem emlékezőírás, hanem «jelenvalólét»-írás készülne. A maga létmegelőzöttségében." (Daniellával a vonaton 64. o.). Az irodalmi leképezésre a sajátos történelmi krimi, „nyomozóregény" kínálkozik, melyet korunk hasonszőrű műveivel együtt a „mai elbizonytalanítottság, múltnélküliség- múltismeretlenség-múlthamisítás hív elő a némaságban-láthatatlanságban tartott múltközelmúlt megközelítéséről-megközelíthetetlenségéről". (Daniellával a vonaton 151. o.) A regénybe foglalt nyomozati munka, a tetthely, azaz a tetthelyek megközelítése, az egyén és a közösség ellen elkövetett bűn, tett felderítése kettős, empirikus és metafizikus síkon megy végbe. A klasszikus detektívregények nyomozati munkája a világ objektív megismerhetőségén alapszik, míg a metafizikus „detektívtörténetekben például már nem a bűntény felderítésének intellektuális izgalma a központi vonás, mely köré a történet szerveződik, hanem mintegy metaszinten az értelmezés nehézsége, az egyféle olvasat problematikus volta tematizálódik. A metafizikus detektívtörténetek az olvasás allegóriájává válnak, azáltal, hogy példázzák, nem tartható az az álláspont, hogy csak egyetlen olvasási stratégia létezik, példázzák az olvasó és a szöveg interakciójából születő értelmezések szóródását." (Bényei Tamás: Rejtélyes rend) Sándor Iván e két stratégia feszültségéből eredezteti a regény nyomozati munkáját, melyben a tények felderítése korántsem problémamentes, a világ megismerhetősége azonban nem relativizálódik, mindvégig megmarad egy erkölcsi alap, melynek megközelítése és megmutatása szükségszerű. A nyomozás szó szerint nyomozás, nyomkeresés, nyomolvasás, mely a konkrét térből az idő felé nyit utat, felkínálva a roncsolt szubjektum számára múltbéli énjével való kapcsolatteremtés lehetőségét. „A harmincnál is több Sándor Iván-könyv bármelyikében a terek természetes közegükből a tudatba, másfelől egy újabb érzéki közegbe, az időbe, a időérzékelésbe billennek át." (Olasz Sándor: Terek, belső tájak - Vonások Sándor Iván portréjához) Iván sorban felkeresi az ötvennyolc évvel ezelőtti rejtőzködésének stációit, ötvennyolc évvel ezelőtti nyomaiban (ezzel együtt mások nyomaiban) lépked, a jelenbéli önmegértés folyamatában metonimikus természetű kapcsolatot létesítve egykori önmagával. A helyszínek megőriztek valamit a letűnt időből, támpontot adva a történet felgöngyölítéséhez, ami kettős színtéren, a külső térben és a kereső tudatában megy végbe, s az interferenciájukból fakadó léttapasztalatok folyamatosan kiegészítik, ugyanakkor felül is írják egymást. A rejtőzés stációinak tér- és léttapasztalatát a regénybéli író sziszüfoszi elkötelezettséggel, mániákus módon igyekszik rögzíteni. A dokumentálás gesztusa Iván egyik legfontosabb megközelítési stratégiája, minden múlt és jelenbéli megfigyelést, adatot igyekszik megőrizni valamilyen formában. Dossziékba gyűjt korabeli fényképeket és reprodukciókat, térképeket, visszaemlékezéseket, történelmi munkákat, s maga is fényképeket, feljegyzéseket készít, rögzíti, milyen változásokon mentek át az adott helyszínek. Egyre több és több dokumentum áll rendelkezésére, melyek betöltik az egész lakást, az információhalmaz végül mintegy metaforikusán maga alá temeti a nyomozót, miközben lejegyzi: „Nincs szükségem emlékezetre. / Nincs szükségem felejtésre." (Követés 59. o.) 97
