Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Schéner Mihály: A képzelet szárnyán (Olasz Attila festészetéről)
Schéner Mihály A képzelet szárnyán Olasz Attila festészetéről Mély nyomot hagyott bennem a huszonegy éves Olasz Attila kiállítása, melyet a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület galériájában láttam Budapesten. Sokoldalú, összetett, expresszív, szürreális művészet tárulkozott ki előttem, s mivel hatvan évvel ezelőtt magam is az expresszionizmus útján indultam el a pályámon, úgy gondoltam, utamon sok olyan tapasztalatot szereztem, amellyel segítségére lehetek szépen ívelő pályáján fiatal kollégámnak. Ezért beszélgetésre invitáltam. Elmondtam neki, hogy a művészek útja nem diadalmenet, a múltban sem volt az, mindig is sok volt a buktató, ráadásul a szemléleti konfliktusokkal is számolni kell. Miközben rendszerek uralkodnak és változnak, új művészeti stílusok születnek. De nem csak a régi és az új ütközésével találjuk szemben magunkat. A még alakulóban lévő útja még nehezebb, mert nem csupán a tőle, az önmagától eltérővel, hanem még önmagával is szinte életre szóló harcot kell vívnia, hogy saját magát megismerje és hogy másokkal elismertesse a maga művészetét. Van még valami, ami nagyon fontos az alkotó útján. Epiktétoszt, a sztoikus filozófust idézem: „Tudnunk kell választani a külső dolgok rabszolgasága és az erkölcsi szándékok szabadsága között, csak ez utóbbi áll hatalmunkban teljesen, ezt nem kezdheti ki külső támadás." Indulásáról kérdeztem először ifjú kollégámat. Megtudtam, hogy tizenhat évesen Pataki Ferenc festőiskolájába járt és a Szent Imre Klubban állított ki. Attila irodalmárcsaládba született, édesapja a Tiszatáj főszerkesztője, egyetemi tanár. Édesanyja annak a kitűnő szellemű Baranyai Kálmánnak a lánya, aki a békéscsabai gimnáziumban osztálytársam volt, élen járt a matematikában és a művészetben. Meggyőződésem, hogy az otthonról hozott, kapott inspirációknak szinte egész életre szóló, meghatározó szerepük van, jelen esetben is paradigma-allúzióknak tekinthetők. Önmagáról, ars poeticájáról Attila elmondta, hogy nem az illusztratívat és nem a geometrikust kereste, inkább fantáziájának teremtményeivel alakítja a maga organikus biológiai világát a valóságos térben és a kozmikus fantázia tartományában. Figuralitásban és emberábrázolásban folytonos alakváltoztatás figyelhető meg nála, mintha tűzhányó alakítaná a formavilágát. Mi hát a fantázia, hogyha nem Isten adománya, amivel az alkotó embert megajándékozta? Attila is a fantázia szárnyán repked, a fantázia az, amelynek révén újat teremt, létrehozza saját világát, amelyben semmi nem volt, hanem lett. Ez a művészet csodája. A művek Attila agybugyborgásainak, a képzelet vulkán-protuberanciájának számunkra megfogható geológiai darabjai, áramláshullámai, a metamorfózis képei. Fantáziaalkotások lét és nemlét határán, közöttes állapotból, amelyből fenomenológiai létre születnek. Itt az alkotás filozófiai létté vált. így hát Attila művei nem kérdőjelezhetők meg, inkább 91
