Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Schéner Mihály: A képzelet szárnyán (Olasz Attila festészetéről)
csodálhatok. Színei expresszív forrásaiból erednek, dinamikus érzelmi erupciókból, majd elcsendesedésekből és a megtalált világban átélt otthonra találásokból származnak. Az expresszív festészet belső intuícióból táplálkozik, abban a spekulatív teoretikus vagy dialektikus hatásoknak minimális a szerepük. Tudjuk, hogy vannak színelméletek, teóriák, amelyekre egyes irányzatokat építettek fel, ilyen Vasarely op-artja, amellyel nyolcvanezer színárnyalatot kevert, vagy inkább mért ki famulusaival. Ha számba vesszük az expresz- szionista alkotók műveit, így pl. Chagall, Nolde, Soutine, Van Gogh, Kokoschka, Duren és Munch alkotásait, láthatjuk, hogy impulzív és sajátos belső világuk alakította színeiket. Ez a kolorizmus, ami kerüli a száraz és üres dekorativitást, s aki erre az útra lép, annak pályája során még sokat változhat és gazdagodhat a koloritja. Fentieket 2003 nyarán vetettem papírra a fiatal alkotó műveivel való első találkozás után. Aztán kaptam meghívót Budapestre, a Bálint Közösségi Ház kiállítótermébe. Meglepett, hogy Olasz Attila kolorizmusa milyen sokat fejlődött alig egy év alatt. Gazdagabb, telítettebb lett. Ez a nagy fejlődés arról győzött meg, hogy a művészben rejlő koloristaadottságok veleszületettek, amelyeket aligha lehet iskolai tanulmányok révén elsajátítani. Műveit látva boldogan állapítottam meg, hogy a fiatal alkotó színkultúrája telített és kiapadhatatlan lesz. A hideg és meleg színek kavalkádja az expresszív szürrealista formákon és a kozmikus hátterekben egyaránt érvényesül. Nincs üres része a kompozíciónak, nincs olyan rész, amely kevesebbet mondana színben. Meggyőződésem szerint, ahol nincs semmi, ott sem maradhat üres a kép. Akár tízszer, hússzor át kell menni ugyanazon a felületen, hogy ugyanolyan gazdag legyen, mint a formai tartalmakat hordozó részek. Például egy falfelületen látszólag nincs semmi, a kolorizmusban mégis öt fokonként változik színekben. Ezt látnia kell a művésznek, vagyis az üres falfelületek változatosságát színekben kell érzékelnie. Olasz Attila képein nincs egy üres rész sem, amelyet ne töltene meg tartalommal. Ez nem azt jelenti, hogy ez a színgazdagság mindig ugyanaz marad, a kolorista művészetnek ugyanis számtalan etapja van, amelynek révén a változatosság kialakul. Monet erre a paradigma. Idősebb korában eljutott odáig, hogy minden képe jelenséggé vált. A rouani katedrálisról például ötven variációt festett, s ilyenek a Szénaboglyák című képei is, amelyeknél a tárgyi valóság már szinte megfoghatatlan, remegő jelenséggé vált. A témák Attilánál is szinte hangulati jelenségek, amelyekben a fedő és fedett felületek multiplikálódnak. Minthogy kozmikus áramlások töltik ki képeit, az égi és a földi jelenségek különös összhangot kapnak azáltal, hogy kolorizmusával képes betölteni művei tematikáját. Feltételezem, hogy művészete másokra is jó hatást fog gyakorolni. Már amennyiben a műveihez közelítőknek nemcsak látásuk van, hanem szemük is! Nem elég ugyanis a lexikai tudás a képek elemzésénél. A kolorista mű értékeit csak úgy lehet felismerni, és azokat értékükön megbecsülni, ha a hozzá közelítőnek szeme van hozzá. Ez pedig elég ritka jelenség a művészettörténeti elemzésekben. A koloristák útja szép, de nem könnyű. Akinek az Isten megadta a színek örömét, és aki ezt a képességet ki is tudja művészetében fejezni, az éljen vele és adjon hálát Istenének! 92
